Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1857
19 I. 0. M. ET. 1VN0NI. REGÍN. PRO. .SALVTE. IMP. M. AVR ANTONINI. PII. A VG. H. VLPIVS. MVCIANUS. M. K. LEG. XIII. GÉM. H0R0L0G1ARE. TEMPLVM A. SOLO. DE. SVO. EX. VOTO. FECIT. FLACCONE. ET. CLARO. COSS. E köiratot Reichersdorll György erdélyi szász és Ferdinand alatt udvari titkár 1550-ben még látta. Vagy ha ez igen merésznek látszik, vájjon nem Szent-István idejéből származottnak raond- ható-e e régi mű ? Mit mondjunk ahhoz, hogy B. Sztoyka püspök idejében, midőn a szentélyt újból építék, két ölnyi széles alapra talállak, mely oly erősnek találtatott, hogy uj alapot rakni feleslegesnek tartották ? Világos továbbá, hogy már akkor meg volt a magas ablaki; déli és éjszaki része, tehát keresztalakja, meg az oltárok nagyobb száma, tehát a római katholikus szertartásoknak megfelelő rendeltetése, míg a görögöknek csak egy oltáruk van. Hosszú sorát ama viszontagságoknak, melyek e templomot érték, az 1242-ben honunkat végső romlásra juttató tatárok által történt pusztítása nyitja meg. E pusztulásnak eleven képét Rogerius nagyváradi kánonok „Miserabile carmen super destructione Regni Hungáriáé per Tartaros facta“ czimü könyvében láthatni, hol — miután fogságát és abból megszabadulva erdökbeni bujkálását leírná — ide vonatkozólag igy szól; „Végre nyolczad napra, hogy az erdőből kivonultunk, Fejérvárra érkeztünk, hol a leölettek csontjain és fejein, a templomok és paloták széthányt és aláásott, a keresztények vérével festett falain kívül ml egyebet sem lehetett látni. És noha az ártatlan vér a földön, mely azt bő mértékben bészivá, nem vala látható, mindazonáltal még látszának a pirosra festett kövek (két évi fogsága után) miken át folytonos sirás és keserű sóhajok nélkül nem lehete haladni.“ E romlásából alig épüle föl, midőn 1277-ki Reminiscere vasárnapon vagy is február 21-én a püspök és káptalan hatósága alá tartozott szászok „a székesegyházat“ — mint a fejérvári káptalan 1309-ben Budára a pápai követhez indított küldöttségének panasziratában, mely az itteni megyekönyvtárban kéziratul megvan, olvashatni — „fegyveres kézzel megrohanván, azt ellenségesen megtámadták, abban körülbelől két ezer embert mind a két nemből s köztök Agapitust ez egyház esperestjét, Mihályt az ózdi, Bertalant a küküllöi esperestet, és Racha fejérvári plébános és kanonokát számos papokkal együtt megégetvén, a díszítményeket elragadván és az egyháznak könvyveit és okmányait elvivén.“ E borzasztó tényt bizonyítja a magyarországi püspökök I29í-ben Budán tartott zsinatában hozott végzés, mely a templompusztítókat az egyházból kizáratottaknak nyilvánítja mind addig, míg az okozott kárt meg nem térítik. Bizonyítja továbbá IV. László Király 1278-ban kelt rendelete, melyben a szászok által okozott romlás és károk pótlására a káptalannak a tordai sóaknát adományozza. (Szereday Not. V-, et N. Capit. gróf Kemény József; Not. Archivi Alb. Sehern. Dioec. 1848.) Hogy ez ellenséges megtámadást Gáán, Alard fia, vezette, ugyanazon okmányokból látható. Okát annak hogy e különben békeszeretö nép ily dühös merényre vetemedett, Eder és utána gr. Kemény abban találják, hogy szerfeletti adózással terheltettek, és ezt azzal vélik tanúsíthatnak, hogy a káptalan és Szász-Sebesi esperestség plébánosai között 1303-ban létesített egyezés ez adók szedésének rendezését alapítja meg. (Péter püspöknek ez egyezést helybenhagyó irata az itteni levéltárban találtatik.) Mi e tekintélyes irók ellenében, az e történetet felvilágosítható okmányok hiányában, ezt merőben tagadni nem merjük ugyan, annál is inkább, minthogy az illető dézmát, adót sa. t. bizonyosan
