A Győri Püspökség Körlevelei, 1945
Tartalomjegyzék
1 391. sz. A főpásztor nagy- böjti szózata a hívekhez. I. Krisztusban Kedves Híveim ! Amikor ma, nagyböjt elején szózatot intézek hozzátok, fájdalommal gondolok rá, hogy hazánk tekintélyes hányadával együtt immár ősi győri egyházmegyénk egy részét is dúlja, pusztítja és sanyargatja a háború vérengző fúriája. Szerettem volna végigjárni mind a sújtott, szorongatott vidékeket és élőszóval vigasztalni minden egyest szeretett híveim közül, akit anyagi javaiban vagy testi épségében vagy épen emberi becsületében megkárosított, fosztogatott. megsebzett ez a szörnyű dúlás.- De mivel a személyes jelenlétet gátolja a közlekedés nehézkessége, ezzel a pásztorlevéllel küldöm elsősorban nekik atyai üzenetemet. Jól tudom, elégtelen ilyenkor az emberi szó, mert nem tud kárpótlást nyújtani mindazokért a javakért, melyek rombadőltek. De ha az isteni tanításból merítünk, találhatunk mégis olyan gondolatokat, melyek a fájdalom keserű ízét a kegyelem édességével enyhíteni tudják. Hitünk mondja, hogy minden szenvedés\ melyet az isteni Gondviselés ránkbocsájt avagy megenged, valamikép javát szolgálja annak, aki enge delmes és alázatos szívvel fogadja. Ne kérdezzük tehát nyugtalanul, türelmetlenséggel, szinte lázadozva, miért ép így és ép ránk bocsájtotta a Teremtő ezeket a rettenetes csapásokat, miért kímélt meg másokat, kik talán inkább rászolgáltak, hogy az Örök Bíró sújtó keze rájuk nehezedjék, ne kérdezzük, hanem fogadjuk el az Apostol szavát: „ Tudjuk pedig, hogy az Isten közreműködtet mindent azok javára, kik őt szeretik“ (Róm. 8,28.). Eljön az ideje, talán már ebben a földi életünkben, hogy megértjük ezt az igazságot, és százszorosán kárpótol Isten mindenért, amit elvesztettünk és most oly keservesen megsiratunk. A szegénység, amelybe beleestünk, szabadabbá és jobbá teszi lelkünket, és amint a tűz kiolvasztja az aranyat, úgy hozza felszínre szívünknek sok lappangó értékét és szépségét. Hányán tanultak meg imádkozni a veszély idején, akik évek óta elhanyagolták a vallást, vagy hetykén bizakodtak önerejükben. Sokan megtanulták becsülni az Egyházat, szeretni a templomot és ragaszkodni a lelkipásztorhoz, aki a veszedelem rémes napjaiban hűségesen kitartott a nyáj mellett, osztozva annak minden bajában, nélkülözésében. És ép ezeknek a sorscsapásoknak közepette közelebb jutott egymáshoz ember és ember, gazdag és szegény, falusi és városi, őslakó és
