A Győri Püspökség Körlevelei, 1944
Tartalomjegyzék
10 2. Valóban csodálatos, hogy Isten mennyire megkímélt eddig minket, magyarokat. Igaz, mindenegyes katonánkat fájdalommal megsíratunk, mert kevesen vagyunk, és mindegyik nagy érték. De ha elgondoljuk, hogy más nemzetek százezrével számlálják elesett harcosaikat, nemzetünk vérvesztesége aránylag csekélynek mondható. Szegénységünkben minden vagyontárgy, felszerelési anyag szinte pótolhatatlan kincs, de ha az eddigi anyagi veszteség árán átvészelhetnek a rettenetes világháborút, akkor igen jól járnánk. A háborús gazdálkodással együtt jár az élelmezésben és ruházkodásban számos megszorítás, sok kényelmetlenség, lemondás a nemzet minden rétegében, mégis hálatelt szívvel kell köszönetét mondanunk a jóságos isteni Gondviselésnek, hogy tnindezideig ennél nagyobb katasztrófa nem ért bennünket. Nem a mi érdemünknek, hanem Nagyasszonyunk, a Boldogságos Szűz Mária, valamint magyar szentjeink közbenjárásának tudható be ez a nagy kegyelem, és köztünk élő sok buzgó, vallá. sós léleknek állhatatos imáját is kegyesen fogadta az Úr. Félünk ugyan, hogy Isten ostora előbb-utóbb minket is utolér, de bízunk is, hogy aki eddig kegyes volt hozzánk, a nagy Isten, ezentúl sem hagy cserben bennünket. 3. „ Két olajfa áll az emberi élet forrásánál, írja Páduai Szent Antal, az egyiknek neve félelem, a másiké reménység." Félnünk kell, hogy el ne bízzuk magunkat, de remélnünk is kell, hogy a kishitűség le ne sújtson minket. „Uram, ha a vétkeket figyelembe veszed, ki állhat meg előtted ?" (Zsolt. 129, 3.). így sóhajtozunk félelmünkben, de a Te Deum szavaival mégis bizakodva mondjuk: „ Tebenned van bizodalmánk. Te vagy, Uram, én reményem, ne hagyj soha szégyent érnem“. „ Járuljunk ezért bizalommal a kegyelem trónja elé, mondja a Szentírás, hogy irgalmat nyerjünk és kegyelmet találjunk alkalmas időben való segítségre" (Zsid. 4, 16.). Elvárja tőlünk az Úr a veszedelmek idején, hogy a reménység erényét gyakoroljuk és bizalommal tekintsünk rá, aki nem hagyja el a benne bízókat. Dávid, az egyszerű pásztorfiú, mekkora bátorsággal szállt szembe a filiszteus óriással, Góliáttal, aki testi erejében és és acél vértezetében vakmerőén bizakodott: „Te karddal, dárdával s pajzs- zsal jössz ellenem, én pedig a Seregek Urának... nevében megyek ellened" (I. Kir., 17, 17.), mondotta. És nem csalatkozott. Krisztus Urunk pedig szemrehányóan intette meg apostolait, amikor a háborgó tengeren végső veszedelmükben, félve és rettegve felrázták álmából, mondván: „Mit féltek kishitűek?' (Mt. 8, 26.), s egy intésére elcsitult a vihar és lecsendesedtek a hullámok. Mintha a mai időket példázta volna ezzel a szent evangélium. A földkerekséget irtózatos vihar korbácsolja, és a látszólag álomba merült, mozdulatlan Isten azt kívánja tőlünk, hogy higyjünk közelségében és bízzunk mindenható erejében. „Ne legyetek semmiben sem aggodalmaskodók, — írja börtönéből Szent Pál apostol a filippi keresztényeknek -— hanem mindenben terjesszétek a kéréseiteket az Isten elé imádságban és könyörgésben hálaadással" (Fii. 4, 6.). Sohase felejtsük, de ma különösképen gondoljunk rá, hogy templomaink szentélyében, a tabernákulum csendjében ott él köztünk az Úr Jézus, kit minden szentmiseáldozatban újra a kenyér és bor színei alá varázsolnak
