A Győri Püspökség Körlevelei, 1935
Tartalomjegyzék
26 gyök az élet kenyere“ (Ján. 6, 48.), így mutatkozott be Krisztus kafarnaumi beszédében. Ezért lett az Ige testté, ezért lakozott közöttünk, ezért élt, szenvedett és halt meg. Ezért rendelte a legméltó- ságosabb Oltáriszentséget is, hogy életünk legyen és minél bőségesebb legyen. (Ján. 10, 10.) Az első keresztények megértették az Úr Jézusnak végső akaratát, azért ők szinte lehetetlennek tartották volna azt, ami ma olyan sokszor megtörténik, hogy van szentmise a hívek áldozása nélkül, és vannak szentmisére járó emberek, akik heteket, sőt hónapokat töltenek el anélkül, hogy az „élet kenyerét" magukhoz vennék. Az őskeresztények a szentáldozásban látták a keresztény élet erőforrását, a szeretet és áhítat szárnyalását és a kegyelmi élet gyarapodását. Ők kibúvókeresés és húzódozás nélkül, készséges lélekkel követték a meghívást Krisztus szeretetének királyi lakomájára. így kellene ma is követni Krisztus meghívását. Hív, vár Ö minket is, szabad-e hát meghívását alapos ok nélkül visszautasítanunk? Szabad-e a szülői ház mellett mindennap elmenni úgy, hogy évente csak egyszer köszönünk be, vagy talán még akkor sem? Az Úr Jézus a királyi lakomáról szóló példabeszédében olyanokat is említ, akik a meghívást azzal utasították vissza: nem érünk rá. Ma is akadnak, akik azzal mentik magukat: nincs időm. Nem gondolnak arra, hogy náluk elfoglaltabb, talán gondterhesebb emberek minden hónap első péntekén, sőt többször is, talán mindennap is áldoznak, és semmivel sincsenek hátrább, mint azok, akik elfoglaltságukkal mentegetik távol- maradásukat. Úgy beszélnek, mintha az Úr Jézus meghívása csak azoknak szólna, akik igen ráérnek, nem pedig azoknak is, akik a dolgozó élet munkájával fáradoznak és terhelve vannak. „Aki ráér, — írja Szalézi Szent Ferenc — áldozzák, mert ráér, akinek pedig sok dolga van, áldozzák, mert szüksége van rá“. Másokat talán az a gondolat tart vissza, hogy nem méltók a gyakori szentáldozásra. Ez igaz. És ennek tudatában mondjuk is mindnyájan minden szentáldozás előtt: Uram, nem vagyok méltó; de nem azért mondjuk, hogy visszalépjünk, hanem, hogy Ő jöjjön és szenteljen meg minket, aki a betlehemi istállót is szentek szentjévé tette, és a lator keresztfáját is az üdvösség fájává avatta. Ne mi szabjuk meg a szentáldozás feltételeit, hanem alkalmazkodjunk készséges lélekkel az Egyház előírásához, mely szerint a gyakori szentáldozásnak két feltétele van. 1. A megszentelő kegyelem állapota, amelyben akkor vagyunk, ha nem terheli lelkünket súlyos bűn. A bocsánatos bűn még nem akadálya a szentáldozásnak, sőt a jól végzett szentáldozással elnyerhetjük annak bocsánatát, s erőt merítünk az ellene való küzdelemre. 2. A jószándék, vagyis hogy nem az emberekre való tekintetből vagy megszokásból, hanem lelkiéletünk ápolása végett és Krisztus iránti szeretetből járulunk a szentáldozáshoz. Aranyszájú Szent János azt mondja: „A lelkiismeret tisztaságától, nem pedig az egyes évszakoktól függ, vájjon közeledjünk-e az Úr asztalához vagy sem. A húsvét egész éven át tart". Senki ne féljen attól, hogy a gyakoribb szentáldozás miatt veszít mély tiszteletéből az Oltáriszentség iránt. X. Pius pápa is csak attól óv, nehogy valaki pusztán megszokásból járuljon az Úr asztalához. A tapasztalat azonban egyáltalán nem azt bizonyítja, hogy az áldozik jobban, aki évente csak egyszer szánja rá magát, szemben a gyakori, sőt napi ál- dozóval. Hiszen minden szentáldozás egyúttal előkészület a következőre is. Ha valóban áhítatos áldozókat akarunk látni,
