Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1941

16 vizsgálatot tart, midőn leplezetlen őszinteséggel megvallja botlásait és bűneit, legtitkosabb érzelmeit és gondolatait. Mily hathatós eszköz volt ez neki az önismeret megszerzéséhez, amely minden lelki tökéletesedésnek alapja és kezdete. Ezt vallják a lelki élet mesterei a görög bölcstől kezdve le az utolsó aszketikus kézikönyvig. Ép azért Széchenyi a gyónást illető egyházi parancsnak, amely az átlag embertől az alázatosságnak és önmegtagadásnak sokszor nem csekély áldozatát követeli meg, nemcsak engedelmességből, hanem önként, sőt nem egyszer erős belső szükségtől hajtva tett eleget. Ő „«aga mondja: »Amit saját hitemben a legfenségesebbnek találok, az a teljes megalázkodás Isten előtt... És lehet-e az önmegtagadásnak nagyobb foka, mint egy, tán csekélyebb értékű embertársunk előtt minden hiúság íélretételével egyenkint leleplezni vétkeinket, erkölcsi fogyatkozásainkat és oly rossznak tüntetni fel magunkat, minőnek bizony nem szívesen látszanánk az emberek előtt. Én erre az önmegtagadásra mindig könnyen rá tudtam szánni magamat és nem átallottam olykor a legegyűgyűbb olasz pap előtt kitárni egész valómat.« És hogy ennek milyen kihatása volt lelkére^ ezt egy olaszországi élményével kapcsolatban maga beszéli el. Egy ilyen töredelmes gyónása után egyszer Catániában (1819.) elment a tengerbe fürödni. A viz erősen hullámzott és egy húllám úgy a sziklához csapta, hogy szinte eszméletét vesztette. A halálos veszélyből, melyben forgott, csak hosszas vergődés után tudott nagynehezen kiszabadulni. »Tisztán láttam a vizbefulás veszélyét, de az a gondolat, hogy épen csak egy félórával előbb egész odaadással Istennek ajánlottam fel magamat, édes megnyugvást öntött belém... Sokszor forogtam már életveszélyben, de oly elégedetten és boldogan sohasem mentem volna át a másvilágra.« Majd hozzáteszi: »És ez a mi hitvallásunk a természet törvényeibe ütköznék?!« Az egyháztól előírt húsvéti gyónást és szentáldozást Széchenyi nem mulasztja el. Naplójában lépten-nyomon megemlékezik róla, ha erre valami különös oka vagy alkalma van. Rendkívül érdekes pl. azon zarándokútjának leírása, melyet franciaországi útjukon (1822.) Wesselényi barátjával együtt tettek a Párizs környékén fekvő La Trappe (trappista) kolostorba, »abba az intézetbe, — írja ábrándozó hangulatban — amelyben egykor tán napjaimat bevégzendem«. Az itt látottak hatása alatt komoly, áhítatos gondolatok ébrednek lelkében. A szerzetesek szigorú életéről elmélkedve, a világ véleményével szemben úgy hiszi, hogy »Istennek nem lehet visszatetsző, hogy vannak érző lények, akik az Ő kedvéért oly nagy önmegtagadásoknak és szenvedéseknek vetik alá magukat. A testnek ez a sanyargatása, minden földinek ez a teljes megvetése kell hogy a lelket magasra emelje fel«. Húsvét ideje lévén, elmegy a szomszédos L'Aigle városka templomába és elvégzi húsvéti ájtatosságát. Gyónása egy óránál tovább tartott, a bűnlajstrom a Naplóban olvasható. Majd hozzáteszi: »Mivel nem tudtam megigérni, hogy egvet-mást el fogok hagyni, pl. az asszonyokat — hogy vallásomban egyet-mást nem birok felfogni, amit azért igazában nem is hiszek... hogy vallásomnak sok szokását csak