Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1936

37 tak az ú. n. folyató telepek, amelyek megtöltése, kiürítése, kimosása nem járt nehézségekkel. Folyató telepnek nevezte Jedlik azért, mert valamennyi elemébe egyszerre volt a sav befolyatható, vagy belőlük lefolyatható. Ezek a telepek ládaszerű, választó falakkal pl. tíz rekeszre osztott edényekből állottak. Az elempoharaknak megfelelő rekeszek alaplapjából egy-egy kis cső vezetett ki a láda feneke alatt húzódó vezetékcsőbe, amelyen keresztül egy tartályból valamennyi rekesz egyszerre volt a hígított kénsavval megtölthető vagy kiüríthető. A folyató telepek széncellái abban különböztek a poharas telepéitől, hogy rámájukból alul is vezetett ki egy cső; a rekeszek feneke ezeknek a csöveknek megfelelő helyeken is ki volt lyukasztva, úgyhogy a cellák csövei a láda alatt elhelyezett második vezetékcsőbe torkollottak, és így a cellák is egyszerre voltak a salétromsavval megtölthetők. A cellák felső kivezetése gummicsövek közbeiktatásával ugyancsak egy közös vezetékcsőbe, az ú. n. lég- vagy gőzvezetőbe voltak köthetők az ártalmas gőzök eltávolítása céljából. Hamarosan újabb típusú rámák készültek a folyató telephez. Ezeken csak alul volt csőszerű nyilás, mégpedig kettő. Az egyik a cellába vezette a savat, úgy mint az előző megoldásnál. A másik nyílásba gittéit üvegcső a cella belsejében felért egészen a sav rendes szintjéig; ha tehát túlságosan sok sav került a cellába, a fölösleg ezen a csövön át lefolyhatott; viszont a gőzök is ezen át távozhattak. Természetesen ennek a második csőnek a cella alapjából kinyúló vége szintén egy a ládaedény alá szerelt vezetékcsőbe torkollott. A salétromsavas cellák két alsó vezetékcsövét egymással egy keresztben átfúrt csapszésze kötötte össze; a csészébe alakban átfúrt csapdugó illett: A második, azaz a gőzvezető főcső felé fordított állásakor rajta keresztül tódult ki a cellákból a levegő, amidőn az első, ú. n. savvezető cső szabad végébe illesztett tölcsérből a cellákba nyomult a salétromsav; ezen a csapon át talált kiutat a fölösmennyiségü sav, üzem közben ezen át távozhattak a gőzök is. A csapot a savvezető cső felé fordítva kiürültek a cellák. A gőzvezető csőnek másik vége természetesen mindig el volt zárva. Ez a szerkezeti megoldás lehetővé tette, hogy akár üzem közben is friss sav juthasson az oxigénjét vesztett sav helyébe; a cellák kimosása sem okozott nehézséget. A cinkkel érintkező folyadék hideg időben kétszer, melegebb időben háromszor hosszabb üzemre is volt használható, mint a salétromsav; a hígított kénsavnak újítgatására tehát üzem közben e szerint nem is volt szükség. Elektromos szempontból a vezetékcsöves megoldás nem helyeselhető, mert a csőben maradt folyadékon át az egymásra következő elemek egyre növekvő potenciálja kiegyenlítődésre talál, a hasznosítható főáram rovására mellékáram lép föl, erősebb a jobb vezetőképességű salétromsavban, gyöngébb a nagyobb ellenállású kénsavban. A könnyű kezelhetőség kedvéért azonban elfogadható ez a veszteség, amely egyébként a cső hosszúsága és kis keresztmetszete miatt eléggé csekély. Az 1854. máj. 18-án végzett próba is arról győzte meg Jedliket,