Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1936

inadtól véve egész kétszer erősebben működik, mint az, mellyben a szén csak érintés által közli villanyosságát a vezető huzallal«. Hogy a rézbevonatnak és a kivezető rézszalagnak külső felszíne is védve legyen a salétromsav és gőzei ellen, a szabad felületet újra be kellett vonni valami saválló anyaggal, mégpedig gittszerűvel, hogy a sav elől azt a nyílást is elzárja, amelyen át a lemezre forrasztott rézszalag a kénből és vasoxidból öntött rámából kivezet. »Ez a gitt — írja Jedlik Ettingshausenhez címzett levelében — kénnek és olyan gyantának a keveréke, amely gyanta a salétromsavnak csaknem annyira ellenáll, mint az ozokerit, olvadáspontja közel esik a víz forráspontjához, halmazállapota pedig közönséges hőmérsékleten nagyon szilárd. Ezen gittnek felkutatása hihetetlen fáradságomba és gondomba került, mert a helyben kapható gyanták legnagyobb részét a salétromsav szétroncsolja. Semmi módon sem akart sikerülni a mi gyantáink közül csak egynek is olyan átváltoztatása, hogy a salétromsavnak ellenálljon és hogy a kellő szilárdságot elérje, bár ezzel a feladattal még többet foglalkoztam, mint a stearinin elkészítésével, (így nevezem egyelőre a szénlemezek átitatására szappanosított stearint.)« Ebben a levélben Jedlik nem nevezi meg a gitthez használt gyantát; ennek nevét bécsi előadásából tudhatjuk meg: »A kiégetett szénlemezekből a következőképen készítettem az elemeket: a tervezett elem nagyságának megfelelően szabott szénlemezt egyik keskenyebb oldalán egy hüvelyknyire kalihydráttal módosított stearinnal itattam át, (amely még a forró ketted választóvíznek is ellenáll;) ezt azután galvanoplasztikusan 2—3 vonal szélességben rézzel vontam be, amelyre rézszalagot forrasztottam, az egész rézborítást pedig bevontam cerininnek és kénnek a keverékével, és a lemezeket így ragasztottam a keretekbe, amelyeknek egyik oldalából az áram vezetésére szolgáló rézszalag áll ki, a másikból pedig egy kis szájcső, amelyen át egy tölcsér segítségével a salétromsavat lehet betölteni. A rámákat beborítottam Schönbeinléle papírral kollódium segítségével, majd a papírfalakat ragasztottam az oldalakra úgy, hogy az ilyen módon összeállított elemben a szénlemez a kerettel és a lyukacsos oldalfalakkal egyetlen darabot alkot.« Jedlik 1854 januárjának elején még stearin-margaronnal próbálta a lemezeket beitatni, de az a bevonat nem volt saválló. A hónap végén viaszból készített pseudo-cerainnal kísérletezett, melynek készítését így írta le: »Fehér viasz felolvadva összekevertetik hatodrésznyi és szintén porczellán vagy kőedényben megolvasztott haméleggel. Ez ha összeállott, el metéltetik akkora darabokra, hogy egy üveg lombikba berakatathassék. Minek megtörténte után töltetik reá sósav és mind addig forrásban tartatik, mig a viasz szappan egészen föl nem bontatik. Azután hagyatik a lombik meghűlni, vagy egy porcellán tálba kitöltetik az egész. Megfagyás után a sav kiöntetik a cerain alól és jó sok vízben a lombikban főzetik, ha szükséges volna, többször újított vízzel. Ekkép kész volna a Pseudocerain,