Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1927
a fejlődő diáklélekben egy következetes világnézetet, tartalomértékelő lelki alapot és ki kell képeznie a szépség felé tapogatózó diákiélekben a művészi formák és qualitások iránt is az érzékeny, minden szépségre reagáló művészet-élvező készséget. Mit és hogyan? — ez a két legfontosabb kérdés, mert az irodalomtanítás, sőt az egész magyar nyelű oktatása irodalmi izlésnevelés. A középiskola tehát a jelen kulturélet egyik legfontosabb tanítómestere; beállítja a jelenbe az ifjúságot, megérteti a mát a történelemmel és megtanítja a diákságot arra, hogy hogyan kell jövőt elővarázsolni a jelenből. Valóban, igaza van a tantervi utasításoknak, hogy a középiskola eme feladatának egyik legfontosabb szerepű végrehajtója az irodalmi oktatás. Épen ezért csodálkozással vegyes ellentmondást vált ki sok emberből ugyanennek a tantervi utasításnak egy másik direktívája: ,,A legújabb irodalmi mozgalmak nem tárgyai a történeti tanításnak. Maradjon meg az iskola azoknak az íróknak a méltatásánál, akiket klasszikusoknak tekintünk s akikre nézve a kritikai értékelés eredménye nagyjában egyöntetű. Ezek művei munkát is, nemes gyönyörűséget is épen eleget adnak." 1) Hogyan? Hát az irodalmi nevelésnek nem az a célja, hogy megértesse a mai irodalmat, amelyet a padokból kikerülő ifjúság olyan mohón majszol? Hát az ízlésnevelésnek nem az a célja, hogy eligazítson a mai irodalmi élet s a ma könyveinek zűrzavarában? Nem az-e, hogy megtanítsa a mai írásokat „fogékonysággal, ítélettel és ízléssel" olvasni? S hogyan érheti el az irodalmi nevelés ezt a célt, ha mindennel foglalkozik, csak a mai irodalommal nem. Mit ér akkor a mult alkotásairól betanul-t vagy egyéni munkával szerzett méltatásösszeg, ha a jelenre, a ma írásaira úgy kell tekintenie az érettségizett ifjúságnak, mint a szfinkszre, amelyet nem ismer, amelynek a labyrinthusaiban eltéved, vagy csak sok maga kárán okuló tapogatózás után találja meg a helyes útat, az igazi értékelési irányt, a helyes ízlésminőséget. Még egyszer hangsúlyozzuk Goethe tanítását: „Csak az ír krónikát, akire nézve a jelen fontos." Csak az .az irodalmi nevelés életképes és alapjaiban el nem hibázott, amelynek kimondott célja a ma irodalmának a fejlődéstörténettel való megértetése, az ízlésváltozásokkal a mai irodalmi élet zegzúgaiban való eligazító útmutatás. Mert szomorú valóság az, hogy a történelem nagy klasszikus írói egyéniségeit nem igen olvassa a mai közönség. Vörösmarty, Petőfi, Arany, Eötvös József, Jósika stb. . . . lehetőleg szép díszes kiállítású kötetei hozzátartoznak egy intelligens ember házi könyvtárának teljességéhez, de csak régiségtári kirakatszépségek, nem olvassák őket, mert nem értik a változásokon át is hozzájuk beszélő lelket, vagy mert nem tanították meg őket arra, hogy a multUtasítások. Bp. 1928. 59. 1.