Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1915

3 ideje. Vaszary a szerzetesi pályára szánta magát. Szivében az isteni gondviselésbe vetett hittel, kezében kitűnő bizonyítványával, gyalogszerrel elindult Balatonfüredre, hogy az ott tartózkodó Rimelyi Mihály főapáttól a bencés rendbe való felvételét kikérje. A főapát atyai szeretettel fogadta a fáradt, szelidarcu, árva kis diákot, megtekintette kitűnő bizonyítványát, majd fejére tette kezét és szent Benedek fiává fogadta őt. A rend öltönyét 1847. szeptember 15-én vette magára s ekkor kapta a Kolos nevet. A próbaév leteltével a győri rendi iskolába került bölcseletre, de az országos események hatása alatt 1848. novemberében az intézettel együtt ő is újra Pannonhalmára költözött. A hazafias érzésű rend 1848. novemberében katonaköteles sorban levő növendékeit hazabocsátotta azzal a biztatással, hogy ha honvédelmi kötelezettségüknek eleget tettek, újra visszatérhetnek a rend kötelékébe. 1849. április havában a többi növendék is engedelmet nyert a távozásra s a pannonhalmi iskolát bezárták. A távozók közt volt Vaszary is. Többen közülök beálltak a honvédek közé, de a vézna testalkatú, 16 éves növendékpap nem volt katonának való. A szabadságharc lezajlása után, 1850-ben, ismét Pannonhalmán találjuk öt, hol a theologia tanulmányozása mellett szorgalmasan készült jővendó tanári pályájára. Négy évvel később, 1854. junius 6-án, letette az ünnepélyes fogadalmat s ezzel végleg a rend tagja lett. Mint végzett növendéket főapátja Komáromba küldte tanárnak, hol két évig tanított. Itt érte el a fölszenteléshez szükséges kánoni kort s 1855. május 26-án pappá szentelték. Tanárkodásának kezdete a Bach-rendszer virágkorába esett, mikor minden szabad szó, minden magyar érzés megnyilvánulása bünszámba ment, de Vaszary Kolos, a tüzes, hazafias érzésű bencés tanár, ennek ellenére is értette a módját, hogy tanítványaiban a magyar hazafias érzést ápolja. Sokszor el-elbeszélgetett velük a szabadságharc nagy napjairól, sőt a város előkelő emberei is szívesen keresték föl szerény szerzetesi szobáját, hogy a történelem lapjairól levont, reménnyel kecsegtető igéit hallgassák. Komáromból Pápára került tanárnak s itt 1856—1861-ig működött. Egyik volt pápai tanítványa itteni tanári működéséről így nyinyilatkozott: „Mindnyájan rajongtunk érte; szigorú, de igazságos és végtelenül lelkes professzor volt; kivált történeti óráinak örültünk.