Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1912

69 sem örül s egyhamar senki sem feledkezik meg róla. Alig zárult be a kripta­ajtó földi maradványai fölött, a kegyeletes szeretet azonnal föllángolt sír­jánál. Hajdú Tibor dr. pannonhalmi főapát kétezer, Kiss Aurél dr. győri ügyvéd háromezer koronás alapítványt tettek Acsay emlékére, Mladoniczky Ignác címzetes püspök pedig amig él, minden évben kétszáz koronát ado­mányoz ugyanerre a célra. A volt tanítványok is gyűjtést indítottak maguk között egy az intézetnél elhelyezendő Acsay-alapítvány létesítésére. Mind­ezek között pedig legmeghatóbb az ezen iskolai év maturandusainak az a nemes elhatározása, hogy az érettségi után hagyományos bankettjükről lemondva, ennek költségein a gimnáziumi ifjúság hozzájárulásával Acsaynak az intézet disztermében elhelyezendő képét megfestetik. A megboldogult emlékét azonban az átlagon messze felülemelkedő erőteljes egyénisége, fáradhatatlan s mindig önzetlen munkában eltöltött életének nemes példája s eszményi törekvései fogják ércnél maradandóbban megőrizni. Mert Acsay egész ember volt, aki teljes életében az elvek komoly útján haladva, nyílegyenesen futotta meg pályáját. A való nagyság minden attribútumát megtaláljuk benne : a meggyőződéses vallásosságot és a lángoló hazaszeretetet, a törhetetlen kötelességtudást és a sziklaszilárd jellemet. A munka volt lelkének éltető légköre ; vérmérséklete, hajlamai, ideáli­sán fölfogott élethivatása egyaránt a munkához vonzották. Mindenütt ott volt, ahol dolgozni és dolgozva példát adni kellett. Azok közé a kevesek közé tartozott, akik — Széchenyi szavai szerint — alig említve s épen nem méltatva, minden pompa, zaj és követelés nélkül szerényen, de hiven jár­nak el Isten-rendelte mindennapi hangyamunkáikban s így legjobban ápol­ják, dajkálják és növesztik fajtánkat. Lelkét a nemzeti s a nyugoteurópai nagy irodalmakon táplálta. Sza­kadatlanul tanult, kutatott, olvasott, elmélkedett, hogy ismereteinek s esz­méinek gazdag tárházából a szine-javát juttathassa tanítványainak. Mert az iskola volt gondjainak és szeretetének legfő tárgya. Egész élete ragyogó példája a nevelés-oktatás szolgálatában töltött legnemesebb erőfeszítéseknek. Ha tanított, ha beszélt, ha írt, ha szónokolt: pazarul szórta nagy lelke fénysugarait, hogy minél élénkebben megvilágítsa tanítványainak az eszmék tisztult magaslatait s az élet való értékei: az örök igaz, az örök emberi s az örök isteni eszményekért lángoló lelkesedést öntsön a szívükbe. Ha iskolai ünnepek alkalmával szólásra emelkedett, a zsúfolásig megtelt dísz­termet néma csend szállta meg s a legkisebbtől a legnagyobbig minden növendéke mohón leste ajkáról a szót. Pedig nem volt szónok. Organuma retorikai értelemben nem volt szónoki orgánum. Gyors beszéde és fátyolo­zott hangja az érzelmek erősebb lüktetéséhez nem tudott hozzásimulni. Ám előadásának e leküzdhetetlen hibáját gazdagon pótolta apostoli tüze, gondolatainak világos elrendezése és átlátszó kifejtése s az a mélységes meggyőződés, mely varázserőt adott mindenegyes szavának. Igen jól tudta, hogy nemcsak a fülnek, az értelemnek és a szívnek is van akusztikája s

Next

/
Oldalképek
Tartalom