Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1912

59 házi szónoklat terén húsz éven át kifejtett egész munkásságát teljesen haszontalannak, meddőnek minősítette. Acsayt — aki mindeddig szívesen kezdett tollharcot bírálóival eszméi érdekében — ez a lesújtó kritika talán épen személyes éle miatt teljesen elkeserítette, annál is inkább, mert egyik legelőkelőbb egyházirodalmi folyóiratunkban, a Religioban látott napvilágot. Foglalkoznunk kell e bírálattal a színigazság megállapítása végett, de azért is, mert Acsay jóemlékének tartozunk vele. A bírálat a Religio LXXI. évfolyamának 25. és 26. számában jelent meg s két részben ismerteti Acsay Szentbeszédeinek III. kötetét. Az első rész az előszóval, a második magukkal a szentbeszédekkel foglalkozik. A bíráló készséggel elismeri, hogy Acsay az egyházi szónoklat emelésének buzgó apostola, ám a szónoklattan módszerének megjavítására irányuló tervezetében oly messze területre „elbandukol", ahol a hozzáértők szemében már csak „szeretetreméltó idegen"-nek tetszhetik. Tervezetének megindokolásában afféle „sutor ultra crepidam" s azért „nem fér a fejébe", hogy mindeddig nem valósult meg, amit ő olyan jónak talál. „Laikus beszéd" az, ahogyan ő a hitszónoklati rendes tanszéket más tárgyak rovására a theologia tantervébe beilleszteni akarja. Igen is, szükség van a theologia reformjára, de első sorban az alaposabb dogmatikai képzés céljából. Ám panaszkodjék tovább, de a theologiai reformot bízza másra. Még elmarasztalóbb a kritikának az a része, mely a szentbeszédeket ismerteti. A beszédgyűjtemény előszava — miként a bíráló mondja — nagy igényeket támasztott benne Acsay szentbeszédeivel szemben. Méltán várta, hogy aki annyira érzi a mai prédikálás hiányait, mint Acsay, az minta szentbeszédeket ír, ha egyszer ebben az érdekben tollhoz fog. Azonban csalódottan kellett letennie a könyvet, mert sokkal kevesebbet s egészen mást talált benne, mint amit várt. Acsay e beszédek tanúsága szerint a Szentírás és a szentatyák ismeretében — amit pedig annyira sürget a reformja érdekében — semmivel sem árul el nagyobb jártasságot, mint amekkorával „bármely jóravaló középiskolai tanár rendelkezik." Beszédei nem is szentbeszédek, hanem csak afféle épületes allokúciók, aminőket minden komoly lelkületű igazgatótót hallhatni, akiben egy kis sváda és egy kis élettapasztalat van. Megütközik azon is, hogy a „Prózai műfajok" írójának beszédei még szónoklati szempontból sem mintaszerűek, mert sem benső szerkezetök, sem külső formájuk nem árul el valami különösebb gondot, „csak egyben, a bőbeszédűségben kifogyhatatlan". Ezek alapján aztán kimondja, hogy Acsay szerepet tévesztett s olyasmiért lelkesült, amihez a kellő képesség hiányzott benne. Épen azért beszédeitől „óvni kell a hittanárokat, ha azt akarjuk, hogy kath. középiskoláinkban kath. gondolkozású ifjúság nevelkedjék." Ha ez a kritika megállja helyét, akkor Acsaynak úgyszólván egész írói munkássága, minden erőfeszítése az egyházi szónoklat terén csakugyan kárba veszett s valóban helyesebben teszi, ha „gimnáziumi szaktárgyait" műveli, ha „csak azokkal foglalkozik", miként ezt bírálója ajánlja.