Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1912

42 magyarázása, megértése tulajdonképen már a theologiai studiumok tetőpontja, mely alapos dogmatikai, morális, történeti ismereteket tételez fölMég inkább kifogásolja, hogy Acsayt annyira elragadja a Bossuet iránti lelkesedés, hogy elsősorban és főképen ennek beszédeit akarja a kezdő szónok elé mintául állíttatni, ami pedig sem esztétikai, sem praktikus szempontból nem helyeselhető. Mert igaz ugyan, hogy Bossuet pompás, méltóságteljes szónok, aki a keresztény hit igazainak megvilágításában és védelmében remekel, de a beszéd benső fölépítésében, a szentírásból és a szentatyákból vett érvek kezelésében, az akarat-megindítás eszközeinek használatában s különösen a hatás tekintetében a világ-irodalom egyházi szónokai közül akárhányan messze fölülmúlják. Praktikus szempontból pedig a fiatal szónok képzésében azért nem illeti meg Bossuet-t az első hely, mert beszédeiből hiányzik a popularis elem, az a nemes népszerűség, mely az egyházi szónoknál kiváló fontosságú. Dr. Anhäupel bírálata folytán hosszas, félévig tartó, de mindvégig érdekes és tanulságos tollharc támadt közte és Acsay között a Magyar Sión hasábjain az egyházi szónoklat körül ; Acsay is, Anhäupel is özönével vonultatták föl argumentumaikat a maguk igaza mellett s végre mindketten belefáradva a küzdelembe, lovagias ellenfelekként tisztelegtek egymásnak, a vitát befejezték ... s mindegyikük fenntartotta álláspontját. Acsay ezzel fejezi be a vitát: „Befejezésül csak ismétlem, hogy Bossuet a kath. irodalom legnagyobb egyházi szónoka; az volt eddig is, az marad örökre." Anhäupel pedig Schleinigerből vett idézettel végzi: „Bossuet-s Fehler ist, dass er zu sehr Redner war, und zu wenig Prediger wurde". Midőn pedig elhagyták a küzdőteret, az eldobott és összetörött fegyvereken Kudora János szemlét tartva örömmel állapítja meg, hogy a küzködő felek egymásban nem tettek kárt, maga az ügy pedig, amelyért fegyvert ragadtak, diadalmasan került ki mérkőzésükből. Helyesli Acsaynak az egyházi szónoklat gyakorlati tanítására vonatkozó eszméjét s nem tartja lehetetlennek, hogy a növendékek évenkint bizonyos számú prédikációt írjanak és szentbeszédeket tartsanak, amit pedig az egyházi szónoklattan módszeréről mond, azt egyelőre sem Anhäupel, sem ő nem bírálhatják el, mert hisz e tantárgyat eleddig úgyszólván sehogysem tanították. Acsay viszont abban téved, hogy Bossuet-t első sorban és főképen állítja mintául a kezdő szónok elé, mint akinek beszédeiből az egyházi szónoklatnak egész elmélete kifejthető. Mert Anhäupelnek igaza van, mikor azt állítja, hogy Bossuet az érvek kezelésében sem tudja levetkezni az értekező modort s ha érveinek fenségével elragadja is értelmünket, „azokat a bástyákat, amelyek mögé az akarat mindamellett bújhat, nem igyekszik rohammal bevenni, kitartó ostrommal ledönteni." A profán szónokok értékének megállapításánál sem hagyjuk számításon kívül soha az elért sikert, még kevésbé feledkezhetünk meg róla az egyházi szónokok méltatásánál. Már pedig Bourdaloue előtt közvetlenül Bossuet volt XIV. Lajos király udvari szónoka s ez mégis az előbbeni beszédeinek hatása alatt sza-