Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1909

66 Mi tovább usztunk versenyezve, s már majdnem egészen megkerültük a szigetet, midőn a kis Pali sikoltozását hallottuk. Sietve visszatértünk. Hát Pali meg egy siklókigyó ijedtek meg egymástól rettenetesen. Eközben Andris elkészítette az ebédet, mi pedig nekiláttunk jó étvágygyal, amelyet fokozott a hosszas fürdőzés is. Persze először saját zsámányunknak : a halaknak. Bizony nem voltak oly Ízletesek, mintha otthon készítették volna el, de nekünk fenségesen Ízlettek. Saját vadászatunk és saját konyhánk eredménye ! Zoltán nagyon szidta Andrist, hogy az ő szárcsáját nem tudta elkészíteni ; persze nem gondolta meg, hogy ahhoz már több szakácstudomány kellene, mint amennyi vörös Andrisunkban lappangott. Ebéd után lepihentünk a fák alá. Volt a szigeten elég szilfa, fűzfa, találtunk árnyékot. Fenn a sziget felett varjak keringtek, el-elnéztem őket, végre lezárultak szempilláim és elaludtam. Nem sokáig tarthatott álmom ; felvertek — a szúnyogok. Ezek a zümmögő, lebegő kis állatkák, melyekkel szemben — habár több ezerszer kisebbek az embernél — mégis tehetetlenek vagyunk. Felkeltem hát s most a szárazon tettem kirándulást a szigeten. Egy helyen már messziről éreztem valami pézsmaillatot. Nem kellett sokat gondolkodnom, mert megláttam azt a sok, szép zöld cincin-bogarat, mely egy fűzfán rágódott. Úgy fél három felé már teljesen készen voltunk a továbbutazásra. Egykét evezőcsapás és partot értünk. No most neki a hegynek. Zoltán az ő fegyverével kezében és „Dunai kalóz "-ával zsebében, Sándor a lepkefogóval, Dini a növényásóval, Gyula és Pali üres kézzel, magam meg jó erős bottal nekiindultunk a hegynek. Gyönyörű erdő borította a „Kőhegy

"-et. Bükkfák gyertyánfákkal és gubacsos tölgyekkel váltakoztak, s itt-ott meg fehér kérgü nyirfák, másutt meg tűlevelű, tobozos fenyők is látszottak. Persze, hogy az ide-oda szaladgáló Gyula meg Pali találták meg az első ennivalókat: néhány szem epret, meg egy madárcseresnye-fát. Ők már uzsonnáznak. Alig lehetett továbbmenetelre rávenni őket. Pedig úgy vettük észre, jó lesz sietni, mivel az égen felhők tornyosultak, a hőség meg rekkenő volt, valószínűleg vihar lesz. Végre is csak nekiindultak, de akkor meg gombákat szedegettek, melyek mivoltáról mégis csak a teher alatt izzadó szegény vörös Andris tudott leginkább felvilágosítást adni: „Ez jó vargánya, amaz meg csiperkegomba, de amahhoz ne nyúljanak, mert az bolondgomba!" Azt mondják: „Vörös kutya, vörös ló, vörös ember egyse jó." Nohát mi egész lelkünkkel, tiltakoztunk s kijelentettük, hogy ez a mi Andrisunkra nézve nem áll. Még csak Sanyi csinált veszedelmet útközben. Az ő bogárgyűjtő szenvedélye átcsapott a szárnyasokra és ki akarta rabolni egy galagonya-bokron az idén bizonyára másodszor fészkelő poszáta-fülemilének a fészkét. Szép négy kis tojásról rebbentette el az anyamadarat. Csak közös rábeszélésünk segített, hogy nyugton hagyta. Az egész kaland alatt ott sirt az anyafülemile a szomszédos ágon. Igazán a lelki műveltséget fejleszti az „Allatvédő-Egyestilet" is, midőn a hasznos állatok és az éneklő madarak védelmére kel.