Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1909

62 iparkodik kínlódásaiknak végetvetni. A legidősebb unokatestvér : Zoltán, valami könyvvel kezében a komolyabb bátya szerepét adja, hiszen ő már a VI-ikat végezte. Jó ismerősök és barátok voltunk már régóta, örültünk a találkozásnak. Együtt tettük meg az utat visszafelé, vígan énekelve és néha-néha megkérdezve a kakuk-madarat: Meddig élek? Persze volt nevetés, midőn néha egyet se szólt, máskor meg ugyanannak kérdésére kakukkolva elrepült úgy, hogy meg se tudtuk számlálni, hányat szólott. Jó, hogy egyikünk se adott az ilyen babonás mondásokra semmit. Már szüleink így neveltek. Mire hazaértünk épen nyolcat harangoztak a toronyban Úrangyalára. Mindegyikünk nagy virágcsokorral kezében és apró virágokkal kalapja mellett tért haza. Mily örömmel fogadott Annus, midőn átadtam neki a virágot ! A legszebbeket mindjárt vitte, hogy Szűz Mária-szobrát feldíszítse velük. A felügyelő-fiúk tovább mentek, de meg kellett nekik ígérnem, hogy legközelebb nagy kirándulást teszünk a kilátóra. Ma kora reggel már mindenki kiment aratásra. Annuska meg én maradtunk csak itthon. De úgy érzem, magam is kimegyek segíteni. Nenrszámít az, hogy jövőre már a VIII. osztályba fogok járni. József főhercegről olvastam, hogy maga is nagyon szeretett dolgozgatni kertjében. Annyira, hogy egyizben a látogatók, akik Fiúméban diszkertjét nézték meg, őt magát gondolták a kertésznek. Semmiféle munka sem szégyen, hogyan szégyenelhetném én szüleim munkáját?! Azután meg egészséges munka is! Bezzeg a falusi emberek nem oly nyavalyásak, mint az örökkön a füstös, kormos levegőt szívó városiak ! Julius 8., csütörtök. Múltkor csakugyan kimentem az aratókhoz. A dolog ugyan nem ment olyan ügyesen, mint a már munkában levőknek, de azért mégse voltam akadály a munkában, mint szokott lenni az olyan, ki nem ért semmit sem hozzá. Csak, aki így látja a magyar népet dolgozni, az tudja, mennyit köszönhet az egész ország neki. Megint csak József főherceg jut eszembe, aki egyszer odahívta az aratógazdához fiát, s így szólt hozzá: „Fiam, csókolj neki kezet, mert ez ád nekünk ennivalót!" Lám, ha így gondolkodnának mind a magyar urak, bezzeg nem találhatnának követőkre azok a szocialistaagitátorok, akik a mi falunk népét is izgatni akarták. De itt nem jól jártak. Kitették a szürüket a falu határából. Tőlünk még Amerikába is kevesen mennek. Igazuk van : Ha Magyarországon annyit dolgoznának, mint ott, itt is meggazdagodhatnának, még pedig kockázat nélkül ! Persze, hogy a kenyérért itthon is dolgozni kell, de hiszen ezt sehol a világon nem adják ingyen. Imre atyja is jó magyar ember, az is megbecsüli a munkás kezet. S azt hiszem, Imrével is megyek valamire. Mondtam neki, hogy hiszen az egész vakációt úgysem lehetne teljes tétlenségben tölteni. Lám, a felügyelőék