Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1908

54 közöttünk, kinn a temetőben pihennek. Azóta ünnepelt irónk is a hosszú élet munkáját a sir nyugalmával cserélte fel. Koszorúi már rég elhervadtak, a könyek, melyek koporsójára hullottak, már fölszáradtak, de szellemi kincsei el nem porladtak, szeretetének emléke most is él nemcsak családjának, hanem mindnyájunk szivében. Akiket érdemeik jelesítenek — mondja a költő — élnek örökre. Erről tanúskodik a mai jubiláris ünnep is. Nem látjuk ugyan nyájas arcát, nem halljuk szavait, mint az 50 éves jubileumon, de érezzük, hogy szelleme itt van közöttünk. Azért meggyujtjuk az emlékezet fáklyáját és a hazafias kegyelet oltáránál ünnepi örömmel mutatjuk be a hála és tisztelet áldozatát. Velünk ünnepel a magyar irodalom, mert Kovács Pál 60 éven át szerény, de lankadatlan munkása volt. Átélte legfényesebb korát, része volt küzdelmeiben, dicsőségében és gyászában. Ifjúságában a magyar közélet és irodalom a forrongó átalakulás és lázas tevékenység korát élte. Ifjúi hévvel és lelkesedéssel állott a tollal harcolók táborába. Férfikorában átélte és átérezte a szabadságharc dicsőségét és bukását, majd a szomorú idők gyászát és a jobb kor reményét. Életének őszén látta a megújhodott Magyarországot s mint az agg próféta ihlett ajkkal mondotta : Most bocsátod el, Uram, szolgádat, mert látták szemeim nemzetem jövendő nagyságát. A- 19-ik század a magyar közéletnek és irodalomnak eszmékben és eseményekben leggazdagabb korszaka. De szomorú volt a kezdete. A politikai viszonyok hatása alatt általános csüggedés szállt a magyar szivekre, a hazafias érzés meggyöngült, a 18-ik század végén felpezsdült munkakedv lelohadt. A napoleoni háború mint romboló vihar vonult el a nemzet fölött, nyomait anyagi romlás és szellemi sivárság jelölte. A költők lantján búskomor hangulat rezdült meg : sóhajuk a rég eltemetett dicsőségbe szállt vissza, mert siralmasnak látták a jelent és vigasztalannak a jövőt. A hazafias fájdalom ihletett lantosa Kölcsey zokogva kesergi a magyar pusztulását: Hol van a hon, melynek Árpád vére Győzelemmel csorga szent földére ? Itt van a hon, ah nem mint a régi, Pusztaságban nyúlnak el vidéki Többé nem győzelmek honja már! Elhervadt a magzat hő szerelme, Nincs magasra vívó szenvedelme, Jégkebelben fásult szivet zár. Olyan idők voltak ezek, amikor a nemzet közérzése csak a költészetben nyilatkozott meg. Nemzetek életében nincs rá eset, hogy a költészet oly fontos és áldásos missziót teljesített volna, mint ekkor a magyar. A régi dicsőség lelkesítő rajzai megihlették a búsongó hazafiak szivét, táplálták a