Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1907

209 adja. Dulánszky Nándor — az osztálytanácsosságban utódja — kezet csókolt neki avval a hírrel, hogy csak addig marad hivatalban, mig Rónaynak püspökké való kinevezését expediálja, aztán visszavonul az esztergomi káptalanba. Trefort szintén óhajtott vele beszélni; be is ment hozzá. Igen barátságos és közlékeny volt; szintén előhozta a fehérvári püspökséget, de Rónay határozottan kijelentette, hogy soha sem vágyott, most sem vágyik rá. Szünidejét Lipovniczkyval a fehérpapok fürdőjében töltötte, aztán ismét visszatért Budapestre, a hol a főrendiház még öt iilést tartott; ezek egyikén került elő az összeférhetetlenségi javaslat a szerzetesek ellen, a kiket meg akartak fosztani a képviselőválasztás és választhatás jogától. Keglevich Béla gróf és Majthényi László báró azt az indítványt adták be, hogy érdemeikre való tekintetből a prémontreiek, zircziek, benczék és kegyesrendiek vétessenek ki. Rónay is fel akart szólalni a szerzetesek védelmére, mivel azonban látta, hogy az indítványozott módosítás keresztül megy, nem szólalt föl. „A hazát, sőt még az annyira kegyelt elméletet sem fenyegeti e téren veszély. Vagy tán van, a ki komolyan tartana attól, hogy szerzetesek jutandanak a képviselőházba? Óvakodjunk inkább azoktól, kiknek minden hajaszála hitelezők markában van, kik az ősi birtokokat könnyelműen pazarolják, s a magyar földet idegen kézre juttatják." Keglevichre megjegyzi, hogy tán inkább csak a szereplés viszketege bántja, s találóan jegyzi meg rá és társaira: Warte nur balde, schweigest du auch ! — Ősszel folytatták a főrendiházi üléseket, a hol a hangulat kissé nyomott volt. Bajok, súlyos bajok voltak, mert Tisza ellenzéke erősen ostromolta a kormányt, a melyet nem támogatott eléggé összetartó és öntudatos párt; mindenki változást, kibontakozást keresett. Rónay is azon ponton volt már, hogy felszólal; el is készítette beszédét ; de jobbnak látta el nem mondani, mert nyílt őszintesége, a melylyel leplezetlenül feltárta volna, hogy az ország föbaja az önérdek hajhászása, igen sokat felingerelt volna. A beszéd helyesen és alapos érvekkel van megfogalmazva, lépésről-lépésre kimutatja, hogy az állam berendezésében is a régi magyar sajátság viszi az országot hínárba: mindig nagyot akarunk játszani; egyszerre akartunk hatalmas államot teremteni, pedig nincs hozzá pénzünk. Nem sokára ezután ismét a püspökség kérdését kezdték bolygatni. Midőn miniszteri osztálytanácsossá nevezték ki, Klinger István, egyetemi theol. tanár nagy zajt ütött, „hogyan nevezhetnék ki Rónayt, a ki Rimaszombatban a természettudósok gyűlésén az ősbarlangokról értekezve oly időkről beszélt, a melyek sem a szentkönyvben, sem a történetben nincsenek megirva." Hasonló jóakarattal irta valaki ez év októberében ezt a hírlapi közleményt, hogy Rónay lesz a fehérvári püspök, ha előbb Simor előtt visszavonandja természettudományi dolgozataiban vallott elveit. „Rónay meghajolt, nincs többé nehézség." Rónayt bántotta a valótlan dolog, felelni akart; meg is irta válaszát; de jobban meggondolta a dolgot s nem akart örömet okozni ellenfeleinek; nem közölte a választ. Nem sokára rá a Jelen14