Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1906

171 magányunkba, —a Földtanról; azon elpusztult világok emlékeiről, melyek a természet fokonkinti fejledezéséről, a szerves élet haladásáról tesznek tanúságot, s azt bizonyítják, hogy évezredek hosszú sorozatának kellett elvonulni, mig végre a rétegromok szinén feltűnt a jelen természet, s mint utolsó lény, a földi élet fejedelme, az ember! Megdöbbentünk! Hogyan egyeztessük ezt meg azzal, a mit tanultunk? s ha elfogadjuk e tant, melyet máris a félvilág magáénak vall, hogyan nyilvánítsuk, hogy adjunk meggyőződésünknek kifejezést? Ah, sóhajtánk föl mindketten : mennyit tettek volna Hellasz bölcsei a jelenkor ismereteivel? S mennyit tehetnének a 19. század bölcsei Hellasz szabadságával ! Kételyeinket és reményeinket tovább és tovább füztük a magány csendében: töviskoszorü volt ez borús homlokunkon. — De mit látni, mit tapintani lehet, mit az ős tenger-üledék szirtjeiről csak le lehet olvasni, azt tagadni nem lehet! — Miért ne lehetnének azok a napok, melyekre a Genesis a teremtés történelmét oly megható nagyszerűséggel felosztja, miért ne lehetnének e napok, ugyanannyi korszakok? hiszen ezt már gyanították többen, nagy tekintélyű, szenthirü Írástudók; és ha igy, akkor a szentkönyv nein gördítend nehézségeket utainkba. Ott van a teremtés ihletett történelmében megírva a kezdet, a nagy elemzavar, a puszta, a kietlen, a világtalan föld; ott az özönlő világtenger, mely a mélységet és magasságot elborítja; ott a hullámsirból felmerülő szárazföld, melyen az Ur szavára megindul koronkint és fokonkint az élő természet; ott van az utolsó lény, hogy érzékeny szivével örüljön a természet szépségének, hogy értelmével használva a természet áldásait, boldog legyen, — ott az ember! Földünk egymásra boruló rétegeire is csak ez van feljegyezve. És a teremtés? Az ébredő emberi szellem kezdetben elégli a jelent, de mihelyt felmerül öntudatában az ok és okozat lánczolata, keresi a múltban és jövőben a határt: a kezdetet, a végezetet; s e két határ közt áll a hit és a remény; az elsővel megközelítjük a kezdetet, a másikkal a végezetet. A philosophia egyiket sem elégli; a bölcseség-szeretök tudni akarnak, nem hinni, látni, nem remélni; s mit hozott a Philosophia? hitetlenséget és reménységet! hozott mindent, csak a várt, a megígért megnyugtató tudatot nem. Rendszerei kelnek és enyésznek, a csatatéren két évezredes rendszertöredékek setétlenek, világosság nincs sehol, a két határt, a kezdetet és végzetet nem tűzte ki senki. — A metaphysika, avval az elhirült tudománynyal a priori, önámítás; minden, mit az ember tud, s hozzáteszem, minden, mit ért, vagy közvetve, vagy közvetlenül a tapasztalásból származik; a tudomány, a priori, nem létezik; a metaphysika csak addig ér, ameddig a tapasztalat; csak annyit ér, a mennyit elvont az élettől?! — Mit tegyünk? jól emlékszem, ismételve ezt kérdeztük: mit tegyünk? Kérdjük a teremtés történelmét ott, hol lehető, hol megfogható, a