Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1906

94 A féltékenység tárgyalása elég jellemző, csak azt nem tudjuk, hogy kerül ez épen erre a helyre? (138.) A szeretet nemei cz. szakaszban vázolja a szeretet fejlődését a gyermekkortól egész az aggkorig, majd meg a szülői, gyermeki, rokoni s a hazaszeretetet, de nagyon röviden. (141.) A barátság meghatározása, lélektani alapjának megfejtése, t. i., hogy két rokonléleknek egymástól valamiben különbözniök kell, helyes. (144.) — A nemi szeretetet is kár volt külön fogni, mert egyrészt már előbb is tárgyalta, másrészt a szeretet általános tárgyalásában is benne van. Ellentétbe állítja a barátsággal; e párhuzam helyes, valamint a nemi szeretet felébredésének és kifejlésének rajzolása is. (146.) Gyűlölség. A szeretetnek teljes ellentéte lévén, tárgyalása elég helyesen csatlakozik az előbbihez; párhuzamba is állítja vele; a gyűlölség alapjának, megnyilatkozásának, a boszúállásnak lélektani okát helyesen irja le. Szól azután a nevelésről — a szülői házban és iskolában s a nevelőintézetekben ; a gyermeket sokszor ügy nevelik, hogy késő korig tartó gyűlölet fészkelődik meg benne. Helyesen mondja: „A nevelés és nevelőintézetek kormányzása nagy munka, ettől függ jövőnk, ettől egyesek s az egész emberi nem boldogsága." (150.) A kevélység alapja az egyén értékének kelletén túl való becsülése, s vele szemben minden másnak lenézése. Mindenki hatásra törekszik, s ha valódi' hatása nincs, akkor képzelete alkot magának kört, a hol feltünhetik ; a becsületvágy magában véve nemes dolog, de határt nem ismerve, becsületkórrá fajulhat s ekkor lesz aztán belőle az igazi kevélység, a mely minden képzelt jó tulajdonnal felruházza magát. Ezután a kevélység egyes nemét sorolja föl hosszabb-rövidebb jellemzésben: a hiúság; a fenhéjázás és dicsekedés; a hirkór; a felfuvalkodottság; a hódításkór; a különködéskór; a mű- és tudkór. — A kevély a legellentétesebb tulajdonságokat egyesíti magában: hidegen utasítja vissza a tanácsot; de alázatosan hajhászsza a hatalmasok kegyét. A kevélység ellentéte volna az önmegvetés; ilyen dologgal azonban az életben nem találkozunk, legfeljebb beteges kivételekkel. (162.) Az utolsó szakasz à nemzeti büszkeségről szól; nincs nép, a mely magánál különb nemzetet ismerne el; bármely kis nemzet is fölötte nagyra van magával; a magyar is nagy ősöket, hires hősöket keres magának; s ha a valóságban nincs, akkor minden nemzet képzeli, hogy van. Igyekszik is minden nemzet magának, vagy hőseinek valami nemes, főleg pedig maradandó művészi emléket állítani. (166.) A vérmérséklet, szerinte nedvalkat, alapja szinte teljesen ismeretlen. A legrégibb bölcsek négy elemből gondolták a világot, ez alapon négyféle nedvalkatot is vettek föl; ezért vettek föl négyféle nedvet, s ez alapon négyféle nedvalkatot is. Mindenki érzi, hogy az alap ingatag; s bár el is kell ismerni, hogy a négyféle vérmérsékletnek megfelelően vannak is egyes hasonló és csoportosított vonások az egyes emberekben, de ezeket