Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1901

4 Az általános tiszteletről tanúskodó gyászszal azonban még nem rót­tuk le iránta tartozásunkat. A sir eltakarta ugyan belőle a mi földi, szel­lemét azonban el nem takarhatja semmi, mert az az Istené, s a miénk, hogy nemes munkássága örökre példaképünk legyen. Élete pályája nem­csak a hivatalos embert mutatta nekünk, a ki gépiesen végezte el a ki­szabott munkát, ő szivvel-lélekkel szolgálta a tanítás szent ügyét, s érde­mes munkássága biztosítja neki nemcsak kortársai, hanem az utókor el­ismerését is. S ebben van vigasztalásunk a földi mulandóság daczára is. Senkinek sem adatott, hogy örökké éljen e földön, de mindenkinek meg­adatott a képesség, hogy oly tetteket hajthasson végre, a melyek nevét e földön is maradandóvá tehetik. Mily felemelő gondolat, ha igy tekint­hetünk vissza életpályánkra, a melyet újra ugyan nem kezdhetünk, a mely­nek tettei azonban hirdetik, hogy nem hiába éltünk, s nevünket tisztelet­tel emlegetik. Érezzük, hogy több van bennünk a mulandónál s e tudat felemel és lelkesít, mert »nevünket kivívhatjuk mély porából s átadhatjuk maradékainknak. « * Negyvenkét év öröme, bánata s kitartó munkássága vonul el lelkünk előtt ; a legtöbben csak második részét, a legtekintélyesebbet, legfonto­sabbat, de talán a legnehezebbet is, ismertük. Mennyi küzdelmen és nehézségen kellett keresztülmennie egy szegény ifjúnak, mig e fokra el­juthatott ! Ugy voltunk vele, mint a fával, a mely teljes erejében áll előt­tünk, a melynek sebei azonban az oldalán s egyes megtépett ágai mutat­ják, hogy sok vihart állott ki, de dús levelei, még dúsabb virágai mutatják, hogy gyökere erős és jó talajban volt, s úgy befészkelte magát, hogy a világ semmiféle vihara onnan kitépni nem birta. Dr. Németh Antal pályá­jának negyvenéves küzdelme, sok sebe és fájdalma is visszamutat arra az alapra, arra a gyökérre, a melyet az édesanyai sziv ültetett el s ápolt gondosan : belevéste a lélekbe az egyetlen örökséget, a mély vallásossá­got, a melylyel a nagy világ küzdelmeibe küldötte. Kicsinyelhetjük-e az örökséget, a mely ily hosszú időn át ily dús virágokat, ily bőséges gyü­mölcsöket hozott? Szégyenelhette volna-e szegény származását, a mely neki mégis ily biztos örökséget adott? Neki ez volt legnagyobb büszke­sége, nekünk, főleg a fiatal nemzedéknek pedig vigasztalás és okulás, hogy nem a földi vagyonban van a boldogság, hanem azon szellemi kincs­ben és erőben, a melyet szüleink és tanáraink lelkünkbe öntenek, mert a kincstől a legcsekélyebb véletlen is megfoszthat, emezt a legnagyobb szen­vedés és küzdelem is legföljebb megerősíti, de tőle megfosztani nem tud. E drága kincs, ez örökség mentette meg az ífjut a sorssal való nehéz küzdelemben, hogy soha el nem sülyedt, s ha talán egyes csapások, csá­bítások megingatták is néhány pillanatra, de azért újra felemelte Istenébe való mély hite, a mely meggyőzte róla, hogy bár szenvedések árán is, de ki fogja küzdeni jövőjét.

Next

/
Oldalképek
Tartalom