Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1895

VI minden mulatságban, s szivesen Szövetkezett a hatalabbakkal is, kiknek élénk, derült szelleme jobban megfelelt az ő minden iránt érdeklődő lelkének. De maga ís szives volt mások iránt s ha valakit vendégül tisztelt, kifogyhatatlan volt a jószívűségből és kedveskedésből. Különösen pedig rajta volt, hogy nevenapján mindenkit oly szivarral kináljon meg, a milyent legjobban szeretett. Udvarias volt szinte a pedánsságig ; a legcsekélyebb dologban sem hágta volna át az illedelem szabályait senkivel, de különösen elöljáróival szemben. Az illemszabályok kötelességszámba mentek nála, s a mint nem sértette meg az egyiket, nem hágta át a másikat sem soha. Jó szivét kifogyhatatlan jótékonysága mutatja. Halála után sok kéziratot találtunk nála, a melyek fényes tehetségének tanúi s mint ilyenek becsesek; de találtunk töménytelen — most már értéktelen postai vevényt, a melyek azonban nemes szivét a legkézzelfoghatóbban tárták föl előttünk. A mint udvariassága semmi szívességet sem hagyott viszonzatlanul, ép ugy nem tudott pénzbeli válasz nélkül hagyni egyetlen kérő levelet sem ; pedig nagy számmal érkeztek hozzá, sokszor méltatlanoktól is. Megtakarított pénzének egy részét physikai kisérletekre, eszközökre és könyvekre költötte, java részével azonban nemes szive sugallatát követve a szenvedőkön segitett. így szövetkezett nála az ész és sziv, hogy embertársainak igazi jótevője legyen. E pénzsóvár, élvhajhászó korszakban valóságos ideális alak, a kit csak a nemes cselekedet és tudomány érdekelnek, a maga személyisége teljesen háttérbe szorult. Igen, szinte megfeledkezett magáról; mert ha nem annyira példátlanul szerény, ha a pénzhajhászó szellemből csak valami is lett volna benne, akkor találmányaiból egész vagyont szerezhetett volna. Ezt átengedte másnak, ő megelégedett avval, hogy dolgozott. Az utókor kötelessége, hogy e vonását se engedje a feledségnek, hanem inkább példaképül állítsa a iiatal nemzedéknek. Elete utolsó két hónapját folytonos utazásban töltötte, mindig menni akart. Láttuk, hogy nagy útra készül, a melyről többé vissza nem tér. Oly annyira menni akart, hogy szinte nehéz volt lebeszélni s módokat találni, hogyan lehet őt visszatartani itt »ebben a Győrben, a hol oly ritkán süt a nap, az idő folyton homályos, nem lehet látni semmit.« Kereste a testi világosságot csak azért, hogy lelke megtalálja azt. A halálnak nehéz munkája volt. Majdnem 4 napi küzdelmébe került, mig legyőzte az erős szervezetet, végre sikerült. S a fenkölt lélek, mely a testbe zárva is oly magasan tudott szárnyalni, most teljesen szabadon szárnyalt fel Teremtőjéhez, a kinek végtelen bölcseségét oly sokszor magasztalta előadásaiban és beszélgetéseiben a világ rendszeréről. Külön elmélete volt róla ; a régiek nem elégítették ki, a magáé sem