Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1892
-10ját még a formában sem nyilvánítaná, nem volna helye az avatottak között. De ha az erkölcsi czélt áz esztétikaival úgy tudja egyesíteni, hogy gyönyörködtetve tanít, jogosultsága kétségbe nem vonható, fóleg ha szellemes ötletekkel, élénk költői fordulatokkal füszerzi előadását. A szatira nem oly könnyű, mint a minőnek látszik s kevesen vannak, a kik valódi mesterek abban. A szatirikusnak kényes a helyzete, mert könnyen igazságtalan lehet, midőn nem szándékos hibát támad meg kíméletlenül vagy elferdíti a valóságot vagy olyan hibák miatt ostoroz másokat, a melyektől maga sem ment. Azért, a ki szatírát akar írni, legyen tapintatos, ismerje korát, a hibát, a melyet kigúnyol s inkább a szeretet, mint az ádáz gyűlölet vezesse tollát. Óvakodnia kell a szélsőségektől, a szellemes tréfát vegyítse az erkölcsi komolysággal, s bizonyos szerencsés középutat válaszszon, mert a túlságos szigorú, mérges támadás visszariaszt, a nagyon türelmes, a hibákon könnyelműen élczelődő eljárás pedig minden komoly hatást lehetetlenné tesz. A szatira tárgya miatt sajátságos ellentétben áll egyéb műfajokkal. Mig a költők általában aira törekesznek, hogy a valót megeszményítve, a szépnek, jónak és igaznak ideálját állítsák elő: addig a szatirikus fonák képeket rajzol, de ugyanazon czéllal, hogy azokban az ellenkezőket szemléltesse és helyeselje. Más tehát a tárgya és eszköze, de ugyanaz a czélja: a fonákban a valódi szépet sejtetni s a rútat a szent érzemények országából kitiltani. 1) Ez általános szempontok követelik, hogy csak általános hibák, visszaélések lehetnek a szatira tárgyai, melyek a vallási, politikai, társadalmi és irodalmi életben felmerülnek ismert emberek megnevezése nélkül. Legföllebb csak típusokat rajzolhat a szatirikus, a kikben a hibákat megtestesítve látja. A szatirikus drámákban azért oly keresettek a tipikus jellemek: Egyes, ismert egyének kigúnyolása sokkal alacsonyabb czél, mintsem a költészet magasztos czéljával megférne. Az ilyen eljárás még a mindennapi életben is visszatetszést kelt, annál inkább a költészetben. A művelt ízlés követeli még, hogy az általános visszaélések festéséSzékács József: A szatíráról. A Kisf. Társ. Évlapjai, 1842. III. k. 86-94. 11.