Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1887

64 után nagy liősi tettekre határozza magát s arra, hogy országának nyugalmát a török ellen kiviván, elhagyja Erdélyt s a vallásban keresi lelke nyugalmát. A mű e szavakkal végződik: „Van-e? ó van-e oly nyomorult jobbágyom, ki éjszakáját megcserélné fejedelmével!?" Sajnálnék a fejedelmet s biznánk elhatározása férfiasságában, ha a cselekvény folyamán érdeklődést keltett volna iránta a költő s férfiasabbnak rajzolta volna; de igy e felkiáltása csak szánó mosolyt kelt. Fáy inkább történeti rajzot adott, de ahhoz is a tárgyat rosszul választotta. Jósika „Utolsó Báthory"-ja s Kemény Zsigmond „Gyulai Pál"-ja már csak a korszak részének kiválasztásával is felette állnak Fáy drámájának, egyebekben pedig nem is tehetünk összehasonlitást. De érthetetlen a két fő női alak: Mária Boldizsár hitvese és Gálfyné. Ez utóbbi nem elég ügyes boszuálló, az előbbi pedig a boszantásig s hihetetlenségig nagylelkű. De egy van, a mi Fáyt e müvében uj oldaláról mutatja be: liiven, megragadólag tudja rajzolni a komoly érzelmeket és erösebb indulatokat. A játszi humor könnyed stylben ömlése helyett, itt a zajosabb indulatok hullámzanak, olykor megkapó drámai erővel. Fáy öntudatosan lépett a vígjáték s általában a humoros irodalom terére, pótolni akarván azt a hiányt, a mit e tekintetben irodalmunkban tapasztalt s a miről maga is panaszkodik. Kárhoztatja az írók balvéleményét, miszerint vig müvei nem lehet oly hatást elérni, mint komolylyal, azután a vigat összetévesztik az aljassal, gyermekessel, mely művelt olvasónak nem való. Azonban Fáy jól tudja, hogy a vig s különösen a humoros mű alkotása sokkal nehezebb, mint a komolyé, mert az higgadt világnézetet, mindenoldalú emberismeretet és erős kedélyt kíván. S a mint ő az első, a ki ezt irodalmunkban hangsúlyozza, ugy egyszersmind ő