Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1887

135 ismerni minden kor, hogy sokféle tevékenysége minden téren áldásos volt. De sajátságos, hogy ő, kinek oly éles szeme volt az emberi fogyatkozások iránt, kinek meséi az irodalom, művészet, közélet, társadalom oly találó kritikáját nyújtják, kissé elfogult volt a kritika iránt, annyival sajátságosabb ez, mert ő a mindenki által tisztelt és szeretett férfiú a kritika mérges nyilait nem érezte. De türelmetlen csak azon kritikusok iránt volt, a kik minden áron gáncsoskodni kívántak, s akik éretlenségüket lépten-nyomon elárulták. Az ilyenek ellen legjobb fegyver a hallgatás, a gyolcsos tótot is addig ugatták a kutyák, míg botjával hadonászott, az előbbiekhez pedig összes felelete csak ennyi: adjatok jobbat. A kritikára nézve ez volt az elve: „az okos és szertartó kritika olyan, mint a kalapnak a selyemkefe ; a kíméletlen gáncs pedig durva serte kefe, mely a porral együtt a szőrit is kiviszi a kalapnak." Sajátságos, hogy Fáy munkáiban, regényeiben s színdarabjaiban — egy-két kivétellel — az erősebb összeütközések, tragikai katasztrófák hiányzanak. A szomorút és vigat, meghatót és nevetségest egy irónk sem tudta annyira egyesíteni, kibékítő harmóniába olvasztani, mint ő. Drámaíróink közöl a legkiválóbbak is külön választva adják a szomorút és vigat, vagy legalább nem tudják ugy összeolvasztani, hogy az élvezésben lelkünk meg ne ütközzék, talán az egy Csikyt kivéve; regényíróink között majdnem egyedül csak Jókai az, a ki főkép epizodikus alakjaiban érvényesiti a humort, míg Eötvösnél a sötét háttér elhomályosítja a derűt. Fáynak műveiben a humor derült fénye melegít és világit, oly mértékben, hogy őt kell a legnagyobb és úgyszólván egyedüli magyar humoristának tartanunk. Ha az első pillanatra nem is oly szembeötlő, onnan van, mert sokszor a költőiséget feláldozta a használási