Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1885
37 a két magyar hazában széljel elterjedt ? a Költészetének nemzetiességét jellemzi az, hogy Dorottyában s comoediáiban a magyar társas életet akarja jellemezni, azután egy eposzt akar irni Árpádról Homér és Tasso nyomán. Csokonai költészetében tehát mind a nemzeti, mind a szoros értelemben vett népi sajátságok nyilvánulnak, nyelve pedig teljesen a népköltészet nyelve, csakhogy nincs művészet, szóval izlés által megnemesítve. Kisfaludy Sándor regéivel a magyar lovagkorba vezet, drámáinak tárgyat a mult eseményei s a jelen nemesházi élet szolgáltatnak, Szerelmeiben pedig Petrarca hatása alatt egy magyar nemes ifjú igaz szerelmének bánatát s boldogságát zengi. Kisfaludy Sándor tehát igazi nemzeti költő s Szerelmeiben népies jellemvonás különösen az, hogy érzéseit s reflexióit a természet egyes tárgyaihoz s jeleneteihez fűzve énekli meg. A nemzet szeretete, lelkének felhevült érzelme, kiválólag mint lvrikust tűnteti fel s a lyrai hevület őt ugy állítja, elénk, mint egy igazi troubadurt, ki szerelmet és szerelembe fölolvasztott lovagi történeteket zeng lantján. Költői nyelve legkevésbé mondható népiesnek, de versformáiban a nemzeti rhythmus lüktet. E vázlatos jellemzésből is láthatjuk, hogy a különböző ide gen költői irányok művelőiben s az azokon kiviil álló költőinkben, Kazinczy előtt s vele egykorulag feltűnnek határozott népi s romantikai jellemvonások részint a tárgyban, részint a versformákban, részint a nyelvben, sőt Csokonai a népköltészet, Kisfaludy Sándor a nemzeti hagyományok, mondák alapján áll. Kazinczy uj-klasszikai iránya, az ódaféle, az epigramma- s epistola-költészet, sem forma, sem nyelv, sem tárgy tekintetében nem magyar. Kazinczy meghonosítja a nyugot-európai (rimes-mértékes) versaiakokat s kötött versformákat (sonett), segít neki Szemere Pál; költői tehetsége nem levén, elmés ötleteit mondja el epigrammáiban s epistoláiban, s a hol érzelmet akar zengeni, mint sonettjeiben, ódáiban, majdnem ismét csak epigrammákat kapunk. A szépet keresi mindenütt, csak a népköltészetben nem ; „szépet és szépen" ez a főelve, s mi a szép ? a tiszta emberi, az elvont eszményiség. E színtelen költészet, mely még a nemzetiből is azt szereti kivonni, a mi általános emberi, irtózott a népköltészet realizmusától, mely a való alapján állva, igaz érzelmeket, igaz természetes színekkel fest; való alakokat rajzol, egyszerű naiv hangon beszél el; nem erőszakol érzelmeket, nem költ a valótól elütő jellemeket s történeteket, hanem a mit elmond, abba beleéli magát s nem csak olvasóival akarja elhitetni, de tudja éreztetni, hogy ő maga is hiszi.
