Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1885
120 Azért kívánnám még, hogy el ne haljak, Hogy rólad méltán zönghessen ez ajjak. Ez eposzáról ugyancsak e kelyen emlékszik meg, t. i. panaszosan említvén, hogy müvét talán el sem olvasák, talán fel sem szelék,' „korcs volt, üres volt, aljas volt: elég" ; azután igy folytatja : Ki gondolt arra, hogy van benne eszme, Czigányfólotti érzés valami, De, Pucheim kardja szivemnek szegezve, Félig se mertem azt kimondani! A szalmapörnye sem volt tőlünk messze, Mitől magyar fül nem tud hallani S melytől sötéten jártunk akkoron, Barnítva színünk, s szivünk nagy korom. Nem mondhatta ki eszméjét nyiltan, nem fejezhette ki érzését világosan ; egy oldalról az elnyomás, zsarnoki absolut hatalom, más oldalról a „szalmapörnye" nem engedte ; azért vette fel tárgyul Csóri vajda s a czigánynép balga küzdelmét, hogy szivének keserűségét őrjöngő kaczagásban kiönthesse. Torzulva érzé nemzete sok nemes hibáját, s kezde nevetni a sirás helyett: Rongymezbe burkolám dicső orczádat, Hogy rá ne ismerj és zokon ne vedd : S oly küzdelemre, mely világcsoda, Kétségbeesett kaczaj lőn Nagy-Ida. Puk Mihály ostromolja Nagy-Idát, a melynek kapitánya, Gerendi Márton, káplár is lehetne, mert csak tiz-husz alattvalója van, a többi czigánynép Csóri vajda alatt. Gerendi látván, hogy a várat megvédeni lehetetlen, megosztja színből a hatalmat Csóri vajdával, a kit népével együtt „rútul ledicsér; mert nem bír annyi terhet egy szamár, mint kettő". Megesküszik Csóri, hogy el nem árulja a titkot, t. i. hogy a magyarok élelemszerezni mentek ki a várból ; jó Gerendi Márton pedig örül, hogy a várból kiszabadulhatott. Ez a bevezetés, ezután következik a czigánykomoedia: az ambiczió, egyenetlenség, értetlenség, könnyelműség, rövidlátóság komoediája, a melyen jóizüt nevethetnénk, ha nem tudnók, menynyire sirt a költő szive, midőn a bolondos Csóri vajda s czigányai történetét kigondolta. Csóri Gerendi beszédét először tréfának veszi s mikor „a Várnagyi hitet bevette", pislogó szemével hunyorítva intett:
