Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1885
164 szelindekekkel (Hecz ! hecz .. .). S a mint a haza, mint az elátkozott ,,Pusztai füz u, lelankad s fonnyadásnak indul, ugy görnyed le a költő is a szomorú közviszonyok hatása alatt; fején már ősz hajszálak mutatkoznak, pedig a mult sok szép örömmel maradt adósa, mig bút szerfelett sokat oszta neki; most követeli a kamatot reményül, a tőkét, ki tudja, felveheti-e ? Oh, mily szomorú e kép : Ah ! vén vagyok : tapasztalásom Tárháza megtelt gazdagon ; Ott van, romok közt, életemnek Vezére, széttört csillagom ; Ott egy szakadt fonál: ez a hit ; Egy csonka horgony : a remény; Ily gyűjteménynek birtokában Az ifjú hogyne volna vén ! Csak az vigasztalja, hogy sokan s nála jobbak is szenvednek, mért ne hát ő is, a porszem, kit a sorskerék hurczol s eldob (ívek, ti még jövendő évek). A lantot is le akarja tenni, mert eltűnt lelke ifjúsága (Letészem a lantot) ; zengette a reményt, de reményei füstbe mentek s most árva éneke csak kisértet a múltból, pusztába kiáltó szó, virágos szemfedél: hazája életével az ő lelke világa is kialudt; a dal senkit sem érdekel: Ki örvend fonnyadó virágnak, Miután a törzsök kihal: Ha a fa élte megszakad, Egy perczig éli túl virága. Oda vagy, érzem, oda vagy Oh lelkem ifjúsága! De azért mégsem teszi le a lantot s meg-megzendül éneke. Előbb fájdalmasan felkaczag s ez ugy csavarja a szivet, mint az őrült kaczagása; de azután újra csak a szelid fájdalom bánatos fohászait halljuk. A hunyó dicsőség lantosának, Ossiannak szelleme ihleti meg lelkét (ŐszszelJ, megragadják: a borongó ég, kihalt tusa, emlékhalom a harcz fián, ki az utolsók közt esett el remény nélkül. S bár nincs nép Caledonián, a kit felgyújtson énekével, de azért zeng, mert a költőt csak hazája értheti meg igazán (A költő hazája); ha a nemzet boldog, a költő lantja messze ég alá kihat, és „felverendi a késő századokat" ; ha a nemzet szerencsétlen, „fogy a nép s hazája pusztul", hónát a költő még sem hagyja el:
