Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1852

10 Fortuna saevo l. n.) Az elébbi tárgyról egyszeriben a szerencse rajzára szökken át Horatiusz (saltu lyrico). A sebtiben elhagyott középeszinéket így pótold: Mí csupán a jelenvalókat mondhatjuk sajátunknak, a jövő pedig egészen a szerencse kényétől függ; melyre építeni balgatagság volna. Ugyanis a szerencsét, mint hatalmas, de zsarnokszeszélyü és csapodár nőt, jellemzi itt a költér, mondván felöle, hogy öröme telik az emberek fölcsufolása- mcgnyomoritásában; majd ehöz, majd amahoz hajlik : amattól elszedi, emerre ráhalmozza kegyadományait (honores, munera, dona), melyek emitt szintoly ingatag és bizonytalan javak, mint amott valának. A csapodár szerencsének játéka igen helyesen van magában ezen szójátékban „ludnm ins. Ind ere" kifejezve. Már, minthogy a szerencse ily negédes, ily pajkos játékot üz kegyeltjeivel, és pedig egész a megátalkodottságig: vájjon okosság volna-e őbenne bíznunk, s az ő változékony kegyétől tenni függővé boldogságunkat? Valóban nem! Mit müvei tehát a bölcs? . . . örömest veszi a szerencse adományait, s velük józanul és czélszerüen él, míg lehet. Ha pedig kénytelen azoktól megválni, akkor ugy él, mint becsületes szegény ember. A sors viszályain való ily nemes föllülemelkedést látunk itt a mi Flaccuszunkban, ki teljes készséggel hajlandó lemondani külső javairól, ha a mustoha szerencse ugy akarja. S honnan ez a készség? . . . mert bátorítja s vigasztalja öt amaz öntudat, hogy valódi kincsei — az erények — még folyvást birtokában maradnak. Ide illenek Sallustiusz amaz igéi: „Dux atque imperátor vitae mortalium animus est; qui ubi ad glóriám virtulis viá grassatur, abunde pollens potensque et clarus est; neque fortuná eget: quippe quae probitatem industriam aliasque artes bonas neque dare, neque eripere cuiquam potest." Bell. Jugurth. I. — Szintigy Cicero: „Virtus sese est contenta, quomodo ad bene vivendum, sic et ad beate". Tusc. III, 17. Egyébiránt mí keresztényekül, az igazi életbölcseség tanulása és követése módjában nem szorulunk pogány mesterek- s példákra: ott az evangelium, ott a kath. anyaszentegyház, mely, mint csalhatatlan isteni oraculum, tanítja ur Jézus bölcseségére a világot. Halljuk itt egypár szavát a lángeszű sz. Ágostonnak: „Si virtus ad beatam vitám nos ducit: nihil omnino esse virtutem affirmaverim, nisi summum amorem Dei." De morib. Eccl. Cath. c. 15. És sz. Pál apostol nyíltan vallja maga felöl: „Tudok — úgymond — mind bővelkedni, mind szükséget szenvedni." Filipp. IV, 12. Jó leszen itt Kölcsey szavaira is figyelnünk : „Szakadatlan boldogság — mond ö — az emberiség tiszta érzelmeit kifejteni nem hagyja. Balsors érezteti velünk, hogy emberek vagyunk, s önfájdalmainkban tanuljuk tisztelni a szerencsétlent," stb. Emle'kbesz. I. Ferencz orsz. 40-dik evnapján. (Lásd Toldy Magyar Chr. 1853. Első folyam.) — Celeres guat. p.) A szerencsét, mint tudjuk, szárnyasan ábrázolták a régiek. — Resigno) Itt annyi, mint „reseribo, reddo", az öröködéstől vett eszme; t. i. amit előbb én rám mintegy átíratott, nekem átadott a szerencse (quod ante mihi assignaverat fortuna, hoc ei nunc repetenti reddo, resigno), azt neki most visszaadom.—Virlnte me involvo) A szerencsétől elhagyatva, s javaimból kivetkőztetve, az erényt, mint vándorpalástot, kerítem nyakamba, s a jámbor szegénységhöz szegődöm. Gyönyörű gondolat! A szegénység ugy képzeltetik itt, mint vagyamtalan (sine dote), de nemes szivü és kegyes nő, kivel az erényes vándor baráti hü frigyet kötend. Én nem tudom, ha tudla-e a dúsgazdag és igen finnyás életű Maecenasz eliggé méltányolni ezt a talpraesett velős leczkét az ö poéta barátjától. Mert erősen hiszem, hogy evvel a moralizáló philosophemával Maecenaszának lelkét akarta kissé tisztázni Flaccusz. Az elébbi szöveg magyarja: „A kegyetlenségein örvendő, s pajzán játékait átalkodottan űző szerencse, majd hozzám, majd máshoz hajulva, cserélgeti bizonytalan kegyadományait. Míg velem marad, jó. Ha fürge szárnyait csattogtatja (hogy odább röpüljön): vigye, a mit adott; én, saját erényembe burkolódzva, fölkeresem a vagyamtalan, de jámbor szegénységet." 17. §. A szöveg vége: 57 — 64. v. Non est meum, si mugiat Africis Malus procellis, ad miseras preces Decurrere, et votis pacisci Ne Cypriae Tyriaeque merces