Források és ritkaságok a Győri színjátszás történetéből a 17. század elejétől 1849-ig I. - Városi Levéltári Füzetek 9/2007 (Győr, 2007)

Győr színjátszása a kezdetektől a reformkor végéig

mányaiban. Hatása megmutatkozott a többi rokon, irodalmi értékű műben is. így a tündérjáték vonásait fedezhetjük fel például Shakespeare: Szentivánéji álom és Csokonai Vitéz Mihály: Karnyóné című müveiben is. De ebbe a típusba tartozik Vörömarty Mihály Csongor és Tündéje és Gaál József Peleskei nótáriusának néhány részlete is. Magyarországon Hirschfeld német színpadi szerző Tündérkastély Magyarországon című műve aratott ebben a műfajban óriási sikert. Érdekes színfolt volt a korszak irányzatai közül az énekesjáték is, amelynek egyes elemeit az operett is átvette. Az énekesjátékok általában vígjáték-történeteket dolgoztak fel. Prózai dialógusban bonyolítva a cselekményt, de legtöbbször kerülték a tragikus befejezést. Az énekesjáték, akárcsak a többi műfaj, sokféle forrásból merített, gyakran feldolgozva a már sikerre vitt korábbi színpadi műveket. E műfaj egységesülését, kiforrottságát Philipp Haffner: Pikkó herceg és Jutka-Perzsi című művének 1793. évi bécsi bemutatása jelentette. Később ez a darab Déryné egyik kedvence lett, és Győrben is láthatták a helyi polgárok. Szinte folyamatosan változott a műfaj, gyakran az adott darab is, klasszikus betéteket emelve be az idők során. Mégsem tekintették operának, inkább afféle közönségcsalogató, rendkívül népszerű műfajnak, amely viszont ma már szinte teljesen kikopott a köztudatból. Érdemes megemlíteni a néma táncjátékokat (a pantomim rokonműfaja) is, amelyek mint műsorrétegek többnyire szerepeltek a társulatok repertoárján. De, mint Bécsben és a többi városban, Győrben is csak alkalomszerűen játszották. Ide kapcsolódva gyakori meghatározás a korszakban a némajáték, ami egyes korszakonként önálló színjátéktípusokat jelentett, az ókorban a mimosz, vagy a pantomimosz, az angol dumb show, a holland vertooningen, később a pantomim, majd a 19. század végétől a némafilm. A tárgyalt korszakban rövid színdarabokat vagy jeleneteket, olykor pantomimmel megjelenített műfajt jelentett. De alkalmazták ezt a kifejezést olyan színészeti kifejező eszközökre is, mint a mimika (arcjáték), gesztusok, testhelyzet, mozgás, ami a színpadi beszédet pótolta, illetve kiegészítette, és ezzel színesebbé is tette. Ezzel szemben valóságos reneszánsza volt a lovagjátékoknak, amely az egykori vitézjátékokból és az úgynevezett érzékenyjátékokból merítette elemeit. E romantikus műfajban ismét megjelenik a lovagi eszmény és a vitézség, a hősiesség és a nyíltság újra megütközik a másik póluson álló árulással, hitszegéssel és hatalomvággyal. Társadalmi mondanivalója azonban elsekélyesült az általánosított, sablonszerű karakterek megjelenítésével. Ezért a lovagdráma mint romantikus színpadi műfaj a császárvároson kívül, ahol kötelező műfajnak számított, nem vált igazi színjátéktípussá hazánkban sem. Viszont számos elemét alkalmazták a színpadi szerzők, beemelve a katonai szemle, lovagi eskü, párviadalok, látomások és jóslatok izgalomkeltő jeleneteit. A korszak színészei főként Franz Ignaz Holbein és Kotzebue ilyen típusú müveit játszották, néha igen nagy sikerrel.