„Franciák Magyarországon, 1809” Konferencia II. (Győr, 2012)
Ódor Imre: „Lóra nemes, fegyverre magyar!"Az inszurgensek próbatétele 1809-ben
Odor Imre: Az inszurgensek próbatétele 1809-ben Montbrun lovassága meg akarta kerülni Mecséry balszárnyát és birtokba akarta venni a Pándzsa-ér hídját. A kísérletet a felkelő lovasok némi nehézségek árán, ekkor még visszaverték. A francia közép is előretört eközben, megközelítve a védelem tengelyét jelentő Kismegyer majort, ám a védők jól összpontosított tüzében lelassult, majd elakadt a támadás. Montbrun lovasai eközben keleti irányú átkaroló manőverbe kezdtek, míg lövegei tűz alá fogták a zömében felkelőkből álló lovasságot. Mecséry alig tudta visszatartani a tüzet nehezen álló és mindenáron támadni akaró inszurgenseket, de tudatában volt, hogy hiányosan felszerelt, gyakorlatlan — gyakran szekerekből kifogott, nyereg nélküli „hátasokkal" rendelkező — lovassága támadó hadműveletre alkalmatlan. Mindazonáltal a Pándzsán átjutó franciákat másodszor is sikerült visszavernie. A császári középhad baloldalán felállított, a kőfallal körülvett Kismegyerre támaszkodó alakulatai, heves tüze ismét visszavonulásra kényszerítette a támadókat. Délután 3-ig a francia balszárny sem tudott Frimonttal szemben teret nyerni. Ekkor az alkirály 24 nehéz lövegével lövetni kezdte Kismegyert. Egy jó óra múlva a kőfalon már tekintélyes lyukak tátongtak. A helyenként teljesen leomlott falak lehetőséget kínáltak az újabb rohamra. A sorgyalogság és a landwehr alakulatai hősies elszántsággal, kétségbeesett kézitusával védték állásaikat, mígnem János főherceg második vonalból előretörő zászlóaljai szuronyrohammal visszavetették a franciákat. A közelharcban a kiképzetlen felkelők személyes bátorsága is érvényesülhetett. Kismegyer védőinek azonban elfogyott a lőszere, s ez előrevetítette a harc további kimenetelét. Délután 4 óra körül ismét kiújultak a harcok. A francia gyalogság támadását még ellensúlyozni tudta az általános tartalékból előrevont 19. (Alvinczy) gyalogezred magyar bakáinak hősiessége. Az ezt követő újabb tüzérségi tűz, majd a balszárny elleni lovasroham végül is megtörte az osztrák-magyar csapatok ellenállását. Az ágyútűztől megzavarodott, kötelékmozgásban, a hadrend megváltoztatásában járatlan inszurgens lovasság ellentámadása összeomlott, kezdetét vette a rendezetlen visszavonulás. Hunkár Antal visszaemlékezése szerint: fél ötkor „... a Zemplén-megyei insurgens kapitány báró Barkoczyt leüté a golyó és lábát is elszakasztá, erre megszaladt az ezered, utána a többi és a az egész hadsereg mind egyszerre, mintha csak azt úgy parancsolták volna." Valóban a sorhad közé beosztott felkelő egységek rendjének felbomlása a sorezredeket is válságos helyzetbe hozta. A vereséget már a tartalék bevetése sem tudta megakadályozni, így János főherceg 5 óra körül a csata megszakítása mellett döntött és elrendelte az általános visszavonulást Ács-Komárom térségébe. A visszavonulást —, amely meglehetősen tervszerűtlenül, mondhatni fejetlenül történt — egy gyenge utóvéd biztosította, szerencsére azonban a kimerült franciák nem üldözték ellenfelüket. A nádor este 10 órakor, Ácsra érkezve azt írta naplójába: „... Menekülők tömege, lehetetlen őket feltartóztatni, Komáromot jelölték ki gyülekező helyökül." A visszavonulók, Komárom tájékán találkoztak a csatát „lekéső" Tisza-vidéki nemesi felkelőkkel, akik arra a hírre, hogy jön a francia, egészen Budáig, sőt többen Pestig meg sem álltak. (Többek között e valóban szégyentel227
