Vajk Borbála: Győri céhes kiváltságlevelek a 16-18. századból I. kötet. (Győr, 2021)
Bevezetés
nyeregmesterekkel, a fémművesekkel, késesekkel és köszörűsökkel;9 míg László Ferenc a mészárosokkal és a csizmadiákkal foglalkozott.10 A soproni és a győri céhes életet is feldolgozó Domokos Ottó külön munkákat szentelt a helyi kesztyűsöknek, takácsoknak, szappanosoknak és szíjgyártóknak.11 Meg kell még említenünk, hogy Lengyel Alfréd 1965-ben egy forrásgyűjteményt adott közre Győr Megye történetének írásos emlékei (1001—1918) címmel. Ebben a győri fazekasok kiváltságlevelének első hat, míg a takácsok privilégiumának a tizenötödik, tizenhatodik, tizenhetedik és tizennyolcadik artikulusát jelentette meg. Az átírt iratrészletekről fotót is közölt a kötetben.12 Míg az említett tanulmányok egy-egy céh történetét vagy inkább annak egy részletét járták körül, addig két mű átfogó képet adott a győri kézműipar múltjáról. Balázs Péter 1975-ben az Arrabona hasábjain adta közre a helyi céhrendszer 19. század elején tapasztalható problémáival foglalkozó cikkét, míg Gecsényi Lajos négy évvel később, 1979-ben ugyanazon periodikában megjelent munkájában a 16. és 17. századi győri iparosság egészét mutatta be és elemezte annak sajátosságait.13 A rendszerváltozást követően ismét új impulzusokat és megközelítési lehetőségeket kapott a céhek kutatása. Ennek köszönhetően Horváth József a 17. század elejéről fennmaradt iparos-végrendeletekkel kapcsolatos kutatásainak eredményeit adta közre,14 míg Perger Gyula egy mézesbábos 1721. évi hagyatékát dolgozta fel.15 Nemesné Matus Zsanett pedig a prozopográfia módszereit felhasználva rekonstruálta a győri magyar csiszár-, szíj-, nyereg- és lakatgyártó céh tagságát.16 Nemesné munkájához nem csupán a városi és az egyházmegyei levéltárban található dokumentumokat használta fel, hanem a helyi múzeum anyagában található céhes iratokat is. Emellett már korábban kezdetét vette a szintén ezen intézményben található tárgyi emlékek közreadása is. így a (gazdaság)történeti és néprajzi mellett megjelent a művészettörténeti megközelítés is, amely tovább gazdagította a győri céhekre vonatkozó ismereteinket. Ezen a téren mindenképpen ki kell emelni Szabó Péter munkásságát.17 A több évtizedes kutató és feltáró munka eredményének tekinthetjük a 2010-ben „.. .remekdarabjaikat bötsülettel elkészítvén...” A céhek tárgyi emlékei a Xántus János Múzeumban címmel megjelent igen informatív és szép kivitelű katalógust, amely munkát már Nemesné fejezett be.18 A historiográfiai áttekintés végén meg kell említenünk, hogy Nemesné — eddigi kutatásainak eredményeit összegezve - rövid összefoglalást készített a győri iparosságról a kezdetektől 1872-ig.19 A helyi céhek iratanyaga időről-időre országos kiadványokban is feltűnt, felsorolásuk - mint már említettük — Szádeczky kataszterében is megjelent.20 A Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézete a kétezres évek elején kezdte meg a Királyi Könyvekből összegyűjtött céhkiváltságok közreadását. A Tuza Csilla és Vissi Zsuzsanna által gondozott három kötetben a győri kézművesség különböző iratai szintén napvilágot láttak.21 Ennek során a helyi takácsok két kiváltságlevelét is megjelentették. A magyar takács céh esetében azonban —Szávay munkájához hasonlóan — egy csonka kiadásról van szó, hiszen hiányzott a latin nyelvű bevezetés és a későbbi kiegészítések, illetve a megerősítések sem kerültek bele.22 Érdemes még megemlítenünk, hogy Tuza Csilla a 18. századi állami céhszabályozással kapcsolatos kutatásainak eredményeit 2018-ban egy önálló monográfiában jelentette meg, amelyben mind Győr városára, mind a vármegyére vonatkozóan számos utalást találunk.23 CÉHEK A KÖZÉPKORI ÉS KORA ÚJKORI MAGYAR KIRÁLYSÁGBAN ÉS GyŐRÖTT A középkori Magyar Királyság városaiban már a kezdetektől különböző kézművesek telepedtek meg, akik a leginkább szükségleti cikkeket állítottak elő. Az 1379-ben készült soproni és pozsonyi adójegyzék alapján Granasztói György arra hívta fel a figyelmet, hogy az adófizető polgárok között a kézművesek aránya általában 20 és 30 százalék körül mozgott.24 Bácskai Vera ezt azzal egészítette ki, hogy a kisebb városokban ez az arányszám alacsonyabb, becslése szerint 17 és 20 százalék között lehetett.25 Közülük jellemzően a különböző ruházati cikkek előállítói, a varga-, a posztónyíró, a szűcs- és a szabómesterség képviselői alkották a legnépesebb csoportot. Mellettük megjelentek a városi lakosság mindennapi igényeit kielégítő egyéb mesterek, mint a mészárosok, kovácsok, bognárok, kádárok, asztalosok, kőművesek, ácsok, lakatosok és fazekasok. Rajtuk kívül egy-egy nagyobb városban vagy püspöki székhelyen olyan luxuscikkekkel foglalkozó iparosok is, mint a kőfaragók, ötvösök vagy fegyverkészítők képviseltették magukat.26 7
