Győr vármegye települései 18-19. századi kéziratos térképeken (Győr, 2003)

Nemeséri Lilla: Hajómalmok a Tósziget-Csilizközi járásban

mentesítették, nagy hatást gyakorolva az újonnan alakuló malomiparra. Szabadalomlevelüket III. Károly megerősítette, illetve az újat kiadta. Ennek kibocsátása mára céhek egyöntetűvé tételére irányuló királyi intézkedésekkel volt kapcsolatos. A céhek viszont a XVII. században a földesurakkal kötött egyezségek megújításáért, illetve a feledésbe merült jogaik visszaszerzéséért harcoltak.

A győri molnárcéhnek a XVIII, század elején csak tizenhárom molnármester és kilenc feles, illetve kilencedes legény tagja volt. A céhtagok száma 1729 után folyamatosan emelkedett, s a céh jelentős fejlődésnek indult. A mesterek száma 1731-ben már hetven, 1743- ban nyolcvan és 1749-ben nyolcvanöt volt. Egy 1715. évi királyi adóösszeírás szerint Vének vizén ekkor három hajómalom állt, amelyek fejenként évi 30 forint hasznot hoztak.14

A tagok létszámának gyors növekedése és Győrnek szabad királyi városi rangra emelkedése miatt,15 az itt lakó molnárok 1744-ben a céhből kiváltak és önálló érdekvédelmi szervezetet alakítottak Újvárosban, a Rábca - híd alsó részén elterülő üres telken. A két céh a közös vagyonon barátságosan megosztozott, a zászló az újvárosiaké, a pecsétnyomó pedig a szigetieké lett és ha mindkét céhet érintő fontos dolgokról kellett határozni az üléseket továbbra is együtt tartották.

Az új molnár céh előszóra „Győr városi molnárcéh" nevet vette fel, majd a későbbiekben „Újvárosi” céhnek nevezték magukat. Az újonnan megalakuló céh hatásköre a Győr város területén álló hajómalmokra, az ott dolgozó molnárokra, valamint azokra is kiterjedt akiknek a malmai a szárazon álltak. A régi céh pedig a „Győr városi molnár céh" nevet elhagyva először „Győrszigeti molnár céh”, majd a „Szigeti molnár céh" elnevezést viselte. (Czigány 1962,105.)

A kettéválás után valószínűleg sok himpellér16 tevékenykedett a megye területén, hiszen meg rendszabályozásuk ügyében Biró János Győr megye alispánja 1748. július 20-án rendeletet adott ki, amelyet körlevél formájában több község molnármesterének is megküldött. Ebben arra kötelezték a Győrszigeti molnárcéhet, hogy a megyében tevékenykedő ösz- szes molnárt vegye fel tagjai közé. A taglétszám alakulását figyelembe véve e törekvés sovány eredménnyel járt: a rendelet kiadásának évében létszámuk hetvennégy, majd 1749- ben nyolcvanöt főre emelkedett, viszont 1750-ben hetvenre csökkent. (Czigány 1962, 106.) Ennek oka elsősorban abban keresendő, hogy a megye területén élő molnármesterek a céh székhelyétől távol, nagy területen szétszóródva éltek. így a tagok nem tudtak összefogni és ügyes - bajos dolgaikkal is nehezen jutottak el a céh székhelyére. Ezért a megye északi vidékén dolgozó molnárok a távol eső Győrszigeti céhből kilépve,(követve társaikat) a hozzájuk közelebb elhelyezkedő Pozsony megyei somorjai céhbe tömörültek. Később, 1778-ban a somorjai céh tagjai, részben pedig a céhen kívüliek - a kisbodaki, lipóti, ásványi, medvei, öttevényszigeti, szentpáli, szapi és a nagybajcsi molnármesterek - Hédervár székhellyel megalapították a „Pozsony és Győr vármegye Szigetközi Molnár Céh-et", amelyet valószínűleg később „Szigetközi Molnárcéh"-nek neveztek. Ugyanígy tettek a gönyűi molnárok is, akik évtizedek óta harcot vívtak az őrlés sorrendjéért a győrszigeti és a győri molnárokkal, akiknek a malmai a gönyűi révben álltak. A győri és szigeti céhből 1770-ben kiváltak, s önálló szervezetet alapítottak, szabadalomlevelet pedig Mária Teréziától kaptak.

A békesség azonban nem állt helyre a céhek között és viszályuk az őrölnivaló gabonáért tovább folytatódott. A konfliktus elsimítására több kísérletet is tettek (a gönyűi Eszterházy uraság részéről 1773-ban és 1774-ben), míg végül a győri és a győrszigeti molnárok megunván az állandó viszálykodást, otthagyták Gönyűt és malmaikat a Győrhöz közelebb eső Vének község vizeire költöztették. Az átköltözés pontos idejéről, módjáról nincsenek adataink, az azonban bizonyos, hogy 1779-ben malmaik már Vének határában, a pannonhalmi bencések birtokán álltak. (Czigány 1962, 108-109.) Ugyanebben az évben - 1779. július 12-én - gyűlést is tartottak a véneki molnárok, ahol megállapították az őrlés sorrendjét. A határozat értelmében, ha az őrlető megnevezte azt a molnárt, akivel őröltet- ni akart, a többi molnárnak szigorúan tilos volt annak ruháját megfogni, neki jelt adni, vagy akár megszólítani. Ha pedig a gazdának nem volt ismerőse, akkor a kocsitól távol állva bármelyik molnár kérhette a gabonát, de az őrlető kocsiját ekkor sem volt szabad megfogni. A molnárlegények pedig csakis gazdáik nevére kérhették a gabonát.

Az elkövetkező közel fél évszázadban a megye hajómolnárainak életéről szinte semmit sem tudunk. Legközelebb 1819-ben találkozunk a győrszigeti molnárcéhvel, amikor a győri püspökkel egyezséget kötve egy bolt felállításáról határoztak. Ezt püspöki engedéllyel a szigeti híd végében akarták felépíteni, hogy saját szükségleteik kielégítése mellett a fennmaradó részt esetleg bérbe is adhassák. A céh az építkezés megkezdésekor, valamint a munkálatok befejezését követően kölcsön felvételére kényszerült. A földesúr „püspök” ugyanis a Rábca partján álló gabonalerakót házhelynek jelölte ki König Illés kereskedő számára. A molnárok a megyéhez fordultak segítségért, s a tárgyalásokat követően az 1823. július 1-én tartott kisközgyűlésen a molnárok ügyésze, Beke Farkas kijelentette, hogy a szigetiek is hajlandók házat építeni a kérdéses helyen. Az egyemeletes ház 1824-ben készült el és a lakásokat valamint az üzleteket bérbe adták. Az akkor harminchat főt számláló céh egyes tagjai a közös vagyonból 135 forint értékben részesültek. Ennek következtében a molnármesterek úgy határoztak, hogy a későbbiekben belépő új tagoknak, a kötelező belépési díjakon kívül még a ház értékének egy főre eső részét -135 forintot - is be kell fizetniük. E rendelkezés után nem csoda, hogy hét év alatt egyetlen új molnármester sem jelentkezett a céhbe, az öreg mesterek pedig lassan „elfogytak". (Czigány 1962,110.) A viszály egyre jobban elmélyült, belső bomlás jelei mutatkoztak, ami miatt még a hatóságok is felléptek. A házat felbecsülték és annyi kölcsönt vettek fel, amennyivel az öreg tagok és az elhaltak örökösei kárpótolva érezték magukat. A pénzt elosztották és utódaikra egy adóssággal megterhelt házat hagytak.

Ebben az időben - 1846. júliusában - jelent meg Győrben a hajómalmok vetélytársa Thoma János gőzmalma,17 amelyre az építési engedélyt 1846. július 9-én írt levelében kérte. A hajómolnárok megijedtek e hír hallatán, ugyanis az a szóbeszéd járta, hogy az új gőzmalom 10% vámért fog őrölni a dunai molnárok 25 - 30%-os részesedésével szemben. A molnárok ezért Thoma Jánost azzal próbálták megijeszteni, hogy nem veszik fel a céhtagok soraiba. Thoma János a fenyegetéssel nem sokat törődve folytatta az építkezést. A gőzmalom az üzembe helyezést követően, tőkehiány miatt részvénytársasággá alakult, így 1847-től „Győri Gőzmalom Részvény Társaság” néven működött tovább. (Bedécs 1983.1., 35-37.)