Győr vármegye települései 18-19. századi kéziratos térképeken (Győr, 2003)
Néma Sándor: Vázlat Győr vármegye településhálózatának átalakulásáról 1526-1720 között
gyakori éjjeli és nappali társalkodás után szóban, vélekedésbe esnek, azok a hegymesterek által megintessenek...” Az ezen a térképen látható szőlőhegyben lévő temető, az 1843-as állapotot mutató GYMSMGYL GYMU 158-as térképen is szerepel. Ugyanígy megmaradt és „puszta falu” néven feltüntetik Kisbaráti helyét, de a temetőt továbbra is használják s a szőlőhegy továbbra is lakott maradt. A sokoróvidék központja Szentmárton szintén Árpád-kori település volt. Két részre oszlott: Alsókra és Felsokra. 1535-ben 16 portával, a következő évben már 28 portával és 12 új házzal rendelkezett a település. 1541-ben Török Bálint rabolta ki, 1543 után pedig, amikor Székesfehérvár török kézre került, majdnem minden évben megsarcolták. 1551-ben a török sereg a monostorban lévő várőrség szeme láttára rabolta ki a várost. Az 1553-as dica már csak két portát tüntetett fel. Igaz, ők sem fizettek adót, mivel I. Ferdinánd király öt évre felmentette őket az adózás alól. Az 1565-ös békekötés után (1568-ban) már pusztának írják a várost. A következő évben Fejérkővy István pannonhalmi kormányzó hatására újra visszajönnek a lakosok, de kénytelenek a török igát is elfogadni. Valószínűleg adómentesség felajánlásával is csak részben érte el a célját, hiszen még 1592-ben is csak nyolc portáról és 18 zsellérről adnak hírt. A betelepedés 1593-ra gyorsult fel, mivel ekkor nyolc egész-, két félhelyes jobbágya, s 51 házas és kilenc házatlan zsellére volt a főapátságnak. Szentmárton fejlődésének Győr elfoglalása (1594) vetett véget, s a lakosok visszaszáll ingózására és az újabb megtelepítésre csak a zsitvatoroki béke (1606) után került sor. 1609-ben hat esztendőre kaptak szabadság levelet, semmiféle úrbéli kötelezettséget nem kellett teljesíteniük, de cserében minden erejükkel a város újjáépítésében kellett részt venniük. Az összeírok 1644-ben már 20 jobbágycsaládot találnak Szent- mártonban. A puszta szőlők újjáépítésére a gazdák nyolcévi szabadságot nyertek. A város török földesurának a fehérvári szandzsáknak már 1606-ban a következőkkel tartozott: 20 forint készpénz, 22 szekér fa, 22 szekér széna, fél mérő búza, fél mérő zab. Mivel a török földesúr is értesült a mezőváros teherbíró képességének erősödéséről, 1619- ben már 28 forintot és 28 szekér fát és szénát, három mérő búzát s kevés aszú gyümölcsöt is követelt. A török adóteher 1649-ben nőhetett a legnagyobbra, hiszen Szentmártonnak három szpáhija is volt: Mehmet Budán, Ago és Abdi pedig Székesfehérváron. így 1650-ben Szentmártont már újra csak 12 féltelkes gazda és 13 zsellér lakta. Magger Piacid főapát, hogy az elnéptelenedést megakadályozza, 1651-ben négy évre szóló szabadságot adományozott a beköltözőknek. 1665-re az egész város elszökött s csak újabb három éves szabadság kihirdetése után szállják meg ismét - élve azzal az egyedüli kötelezettséggel, hogy csak a Tuczker nevű szőlőt kellett megkapálniuk évente egyszer. A három év leteltével egész hely után évi két forintot, félhelyesre egy forintot, két-két zsellér, pedig egy-egy forintot tartozott fizetni, s most már a Tuczker szőlő évente háromszori kapálása lett a feladatuk. A rétet esztendőnként lekaszálni és begyűjteni majd behordani, és borból kilencedet, tízedet, búzából tizedet kellett adni. Szent Mihálytól húsvétig a város kocsmáltathatott, s ha új szántóföldet vetettek csak a negyedik esztendőben volt dézsma-kötelezettségük. A török 1683-as bécsi hadjáratáig a város békésen fejlődött s Szentmártonban a környék csizmadiái, vargái, szabói, takácsai és mészárosai céhet is alapítottak. 1680-tól már sűrűbben portyáztak a törökök. 1683. június 27-én Kara Musztafa elfoglalta és felrobbantotta a szentmártoni várat, s a települést is elpusztította. A lakosok Győrbe akartak menekülni, de a török utolérte őket és nagy részüket lekaszabolta. Hat évig pusztává válik a település. A régi lakosok csak Fehérvár visszafoglalása (1688) után jöttek vissza, 1689-ben megszállta néhány Németországból ídeszakadt család, s szerződést kötött a főapáttal. A várost megszállító levél 1689 április 25-én kelt. E szerint a letelepedő jobbágyok három évi szabadságot kapnak. A szentmártoniak használhatják a kisécsi földet, rétet, erdőt és a szentlőrinci pusztát, s árendába vehetik Tarján és Picsord pusztát. A mészárszék és csapszék Szent Mihály napjától húsvétig a városé. A magyarokra a magyar, a németekre a németek alkuja vonatkozott. A Szent István király napi vásárt egészen 1723-ig a monostor kapuja előtt tartották, ekkor Sajghó Benedek a városba helyezte át. A Lalka nevű településről semmilyen írott forrás nem emlékezik meg, Fehér Ipoly feltételezése szerint praedium lehetett, s később a szentmártoni határba olvadt be. Emlékét egyedül a PL XI. 13. számú térkép őrzi. A Mesterfai hegy elnevezés (PL IV. 7), egy már 1395-ben létező településre vezethető vissza. A 15. században már Mesterfa, illetve falva, valamint Kisécs néven is említik, de ez nem azonos a mai Pannohalmától dél-nyugatra fekvő Kiséccsel. 1507-ben a Bábolnay család birtoka, majd zálogként a győri székesegyház Szent Ferenc kápolna tulajdonába került. Az 1518-as portális összeírás szerint tíz portája volt, s még tíz zsellér is élt itt. A későbbiek folyamán semmilyen népességet nem említenek. A18. században, mint szőlőhegy éledt újjá. A Nagyécs határában álló Petkevári dűlőföldek (PL IV. 7, GYEL No. 32) eredetileg egy kisebb erősség, s talán az e körül elhelyezkedő apró település nevét viselik. Szintén az Árpád-korra nyúlik vissza Ravazd falu története. 1487-ben a falu keleti részén lévő dombon már állt Szent Villibald temploma. (PL. XI. 13) Lakói 1595-ben elmenekültek a török elől. Az 1619-es dicalis összeírás négy-, az 1622-es három-, az 1633-as két és fél-, az 1638-as és 1639-es három portás faluként emlékezik meg róla. 1641-ben a török Fehévárra és Budára rendelte a ravazdiakat szolgálatra, 1649-ben a szultáni adózók közé is felvétetettek. Természetesen a település szőlőheggyel is rendelkezett. Igazolódni látszik Ráth Károly véleménye, amely szerint feltehetőleg a kisebb-nagyobb futásokat leszámítva, a lakosság kontinuitása megmaradt, mivel a 19. században is élt a Szent Villibald napi ravazdi búcsú. A szentmártoni uradalom kismegyeri pusztához tartozó felső része című térkép (PL XIV. 1) "Allodium Sashegy" névben a Sashegy, Sashalom emlék él. A falut először egy 1220-ból fennmaradt oklevél említi, mint Örkénnyel és Megyerrel szomszédos helyet. Birtokosa a pannonhalmi apátság. Pusztulásának körülményei nem ismeretesek, igaz az 1518-as dicalis összeírás már nem említi.
