Győr vármegye települései 18-19. századi kéziratos térképeken (Győr, 2003)

Filep Antal: Térképek vallomása Győr megye néprajzáról, tájtörténetéről és környezeti kultúrájáról

példára, utalhatunk a békési, bihari Kis- és Nagysárrét vidékére vagy az Ecsedi-láp világára. Ezeken a kistájakon a 19. század derekán megkezdett vízi munkálatok rendkívül nagy változásokat okoztak. A táji arculat alapvetően megváltozott. Néhol túlságosan is kiszárították az ármentesített területeket.

A Tóközt és a Szigetközt érintő vízrendezés nem okozott ilyen drasztikus változásokat. Kétségtelenül jelentős területeket szabadítottak fel a földművelés számára, de továbbra is jelentékeny maradt a legelők, kaszálók aránya. A termesztett takarmányok mellett a termelőszövetkezetek és a háztáji gazdaságok is sok hasznot húztak a helyi rétek kaszálóiból és az állatállomány rendszeres legeltetéséből. ATóköz és a Szigetköz falvaiban még a hetvenes években is hatalmas termelőszövetkezeti és háztáji csordák hasznosították a helyi szénát, értékesítették a helyi legelők gyepét. A külföldi állatkereskedők versengtek az itt nevelt jószágért, mindaddig, amíg a Közös Piac vámokkal, tilalmakkal lehetetlenné nem tette a magyar élőállat és hús exportját,

A Kisalföld egészére, de különösen a Tó-, Sziget-, Csilizköz számára valóságos versenyelőnyt jelentett, hogy amíg a Tiszántúl és általában a Nagyalföld a vízrendezések után folyamatosan a szárazsággal, a deszikkációval küzdött, és mind drágábban tudtak gazdái állatot tenyészteni, addig a Rába, Rábca és Duna mentén a vízrendezések és az árvízmentesítés után is tömegesen olcsó takarmányt tudtak előállítani. Igaz, ennek a természeti, gazdasági előnynek a kiaknázásához sok áldozatos fáradozásra volt szükség. A Kisalföld, vízmenti lakosságának szorgos, kitartó munkájával a 19. század utolsó harmadától a kisüzemi gazdálkodás élvonalába emelkedett, falvai 1870-től 1950-ig a leggyorsabban és a legegyenletesebben fejlődtek, polgárosodtak.

A megye vízmenti részein a 19. század végén, a 20. század elején elvégzett vízszabályozási munkálatok ugyan jelentősen növelték a szántók területét, de nem csökkentették a talajvíz szintjét olyan mértékben, mint a Tisza vagy a Körösök mentén. Szárazabb időjárású években vidékünk gazdái nem kerültek olyan kiszolgáltatott helyzetbe, mint a kelet-magyarországiak. A visszamaradt rétek, laposok, belvízcsatornaként tovább élő erek, vízfolyások az árterület és a hullámtér holtágai, tavai a maradványlápokkal együtt kedvezően hatottak a táj mikroklímájára. Mindez előnyt jelentett a szántóföldi termesztésben és a kertkultúrában is.

A szántógazdasághoz és a kertészkedéshez Győr megye vízmenti részei is kiváló adottságokkal rendelkeztek. A folyók hordalékából, feltöltődéséből szerves anyagokban gazdag, könnyen művelhető talajok alakultak ki. A vizek rendezése, a folyók szabályozása előtt is kiterjedt volt a földművelés. Természetesen a középkortól kezdve szántókat alakítottak ki az árvízmentes hátakon, de az ártér vagy a mocsaras környék minden szárazulatát felszántották, vagy kerti művelés alá fogták. A nagyvízből kimagasló, legkisebb halmot, terephullámot rendszeresen telkesítették. Ha a gabona érése idején (akárcsak ideiglenesen is) szárazon maradhatott, ha termést ígérhetett, a folyómedreket kísérő övzátonyok gerincét, hátát is felszántották.

A régi térképek beszédesen őrzik földműves népünk elszántsága, szorgalma emlékét. Vámos 1794-ből és 1856-ból származó térképeire hivatkozhatunk (GYEL No. 118., 121., 12. számú térképlapok). Szabadi, Győrzámoly, Győrújfalu, Sáráspuszta, Bácsa és

Bajcs között fekvő falu határát az ismételten medrét váltó Duna nemcsak kijelölte, hanem helyenként félhold vagy sarlóalakú övzátonyokat rakott a határon belül. Ezeken szántókkal, kertekkel minden hasznosítható területet termésre kényszerítettek, A földműveléssel, kertészkedéssel hasznosítható hátak az uradalmi halastóként hasznosított (Piscina dominalis) hajdani Duna-meder ívét ritmikusan követik. Egy-egy övzátony háta, magaslata mögött kaszáló rét csíkja látszik. Északról dél felé a szántó és a rét keskeny csíkban háromszor váltja egymást. Nem véletlen az sem, hogy ezeken a térképlapokon másutt is ívelt szegélyű szántókat mértek föl. A határbeli földutak nyomvonalai is igazodnak a szántók kanyarulataihoz. Pinnyéd, Dunaszeg, Dunaszentpál, Győrzámoly, Ráró, Ásvány, Vének, Balony határából idézhetünk további példákat.

A szántók, rétek, kaszálók, legelők vízjárás szabta, térszinthez igazodó ritmusát a Rába mellé települt falvak esetében is megtaláljuk. A Rába keleti partját kísérő ártér (ide torkollott egykor a Marcal is) széles sávjában minden vízmentes földhátat igyekeztek szántóként hasznosítani. Amikor a Rába új medrét megásták, és kiépítették a véd- töltéseket, a régi legelők, rétek túlnyomó részét felszántották,

A Tóköz területének jelentős része a folyómedrektől ugyan távolabb feküdt, de az egykori eliszaposodott, elláposodott, feltöltődött ágak az árvízmentesítés után is határt szabtak a földműves munkának. A szántókat részben a hajdan volt medreket követő övzátonyokon, részben a medrektől függetlenül létrejött, olykor nyilvánvalóan a szél munkálta dombhátakon alakították ki. Egy ilyen, szántóként biztosan hasznosítható terep- hullám-sor két, három esetleg négy falu határán is áthúzódott. A vízlátogatta legelő, rét fölé olykor csak egy-másfél méterre is alig emelkedő, lankás oldalú, keskeny domb mögött újabb laposok, rétek, nyíltvizű tavak következtek, majd párhuzamosan újabb dombhát kínálta magát a szántóvető embernek. Markota, Bödöge, Cakóháza, Fehértó, Réti határtérképein végig lehet követni, hogy az északnyugat-délkeleti irányban hosszan elnyúló földhátak, hullámok magaslatain alakultak ki a helyi földművelés hagyományai. Részben a helyi lakosság leleménye, fáradsága szívósan igyekezett növelni a szántóföldek területét, részben a Rába és a Rábca szabályozása, majd a belvizek szivattyúkkal való eltávolítása tette lehetővé, hogy a 19. század utolsó harmadától lényegesen csökkenthessék a rétek, kaszálók kiterjedését.

Bödöge és Markota, Cakóháza, Fehértó határában a 19. század első felétől a második feléig ismételten felvett térképlapok jól dokumentálják, hogy az egykori határ mennyire tagolt volt, és a keskeny szántók lassan miként szélesedtek. Ezzel párhuzamosan egyes tavak eltűntek. Például a bödögei Szemere tó helyén később „Szemere tói legelő” megnevezést írt a földmérő, amint a Cakóháza földjére is átnyúló Mohos tó átalakulását, legelővé válását is tetten lehet érni, A korlátozott, kis kiterjedésű szántók megnövekedésével járt együtt sokszor a határ átalakítása, új dűlőrendszer szervezése.

Bödöge példája különösen szemléletes. Amikor 1839-ben először kapunk képet a határról, még kiterjedt lápos vagy nyíltvizű, tavas részeket, vizenyős réteket (hanyokat) és sok kaszálót, legelőt rögzített a földmérő. A rétek, tavak, kaszálók (kisebb kiterjedés