Bana József et al.: Piroslámpás évszázadok (Győr, 1999)
Halász Imre: Keszthelyi „szerelmi szabadfoglalkozásúak” a 19. század második felében
A korabeli Keszthelyen szigorúan tiltották az engedély nélküli üzletszerű kéjelgést, jóllehet közerkölcsöt sértett, ám mindenekelőtt közegészségügyi megfontolásból, a kellemetlen fertőző betegségek terjedése miatt. Ha egy nő bordélyházban árulta szerelmét, nem kellett magát a hatóságnál név szerint nyilvántartásba vétetni, mivel a bordélyház tulajdonosa kapott működési engedélyt, s neki volt kötelessége, hogy naprakész nyilvántartással rendelkezzen a „személyzetről”, akiket hetente orvosi vizsgálatra köteleztek. A „kujtorgó kéjhölgyek”, akiket később „magánbárcásoknak neveztek, saját maguk számára kérhettek csak engedélyt, vendégeiket saját hajlékukban fogadták, s ők voltak azok, akik az utcán állva, vagy sétálva keresték meg a betevő falatot. Bordélyházi nőnek nem volt szabad az utcán sétálva vendégre vadászni, náluk a cégér a kapu fölé függesztett piros lámpa volt. Sokszor volt összetűzés a mindkét teljesítményorientált csoport között, mivel a bordélyháziak azzal vádolták rendre a kujtorgókat. hogy “ellopják előlük a vendéget”. Nagyon gyakran hangos káromkodással vesztek össze, nem kis mulatságára az éppen arra járó férfiemberek, s nem kis megbotránkozására a szigorú valláserkölcsi nevelésben részesült hölgyeknek, kik nemegyszer azt is tagadták, hogy értenék, mit is kiabál egymással az a két vagy több perszóna, hogy zeng belé az egész Cserszegi utca. A közegészségügy megfelelő fenntartása érdekében rendszeres orvosi vizsgálatra kötelezték a magánbárcás nőket is. kiknek szabályszerű működését a csendbiztosnak kellett ellenőrizni, aki egyébként mindennapos tevékenységüket is engedélyezte. Ha a csendbiztos engedélye nem szerepelt a „munkavállaló” „Vizsgálati könyv iében, s a rendszeres ellenőrzés éppen munka közben találta, a kihágás büntetése súlyos pénzbírság, nemegyszer pedig elzárás volt. Ugyancsak vadászott a csendbiztos azokra a lakás- vagy szobatulajdonosokra, kik e „szabad személyeket" huzamosabb időre, vagy ideiglenesen befogadták. így például amikor 1859. augusztusában a hivatal embere felkereste Weisz Albertet, biztos lehetett benne, hogy talál legalább egy szabad személyt, akinek létét, de főleg tevékenységét nem hozta a magisztrátus tudomására. E lányoknál, kik „haszonbérlő" státuszban voltak, természetesen semmiféle igazoló irat, a korszakban használatos útlevél nem volt - többnyire azért, hogy ne lehessen életkorukat megállapítani. A szóváltás a hatóság embere és a szállásadó között mindennapos és durva volt. Ám érthető, hogy valamennyi tulajdonos igyekezett a ráfordítások csökkentésével a hasznot növelni. Egy 1857-ben kiadott keszthelyi intézkedésből tudjuk, hogy amikor Angyal József és Borzó Anna vonyarcvashegyi lakosok legalizálták a fonyóháznak nevezett légyotthajlékukat. 10 pengőforintot kellett fizetniük, mely nagyon nagy pénz volt akkoriban. A keszthelyi köznyelv egyébként a két tanyahelyet rendkívül találóan nevezte el: a bordélyházat „búfelejtőnek", a magánbárcások utcáját pedig „örömvölgy” utcának. Ebben az utcában egymás mellett álltak a piszkos, kicsi lakok, melyek előtt álltak, vagy sétáltak tulajdonosaik, a „szerelmi szabad-foglalkozásúak". S - amint előbb már említettük - nem kis gondot jelentett felügyeletük. Az ellenőri jelentések egyben panaszáradatok is, hogy például az ellenőrzés során a háztulajdonosok, kik nem kis pénzért befogadták a kujtorgókat, vasvillával kergették el a hivatal emberét, s talán a legkevesebb volt az - ahogy szinte minden jelentésben olvashatjuk -, hogy a tulaj „tiszteletlen magatartást tanúsított”. 1859-ből van adatunk arról, hogy hány szabad személy űzte a legősibb mesterséget Keszthelyen. A jegyzőkönyv október 12-én kelt, tehát már túl vagyunk a szezonális kon67