Bana József et al.: Piroslámpás évszázadok (Győr, 1999)

Halász Imre: Keszthelyi „szerelmi szabadfoglalkozásúak” a 19. század második felében

Sokat hazud, sok szint mutat,

Gondol, forral titkos útat,

Mesterséget;

Öszveveszt társat társával.

S abbúl csinál ő magával Egyességet.

Hét ördög telik magábúl,

Tüzet gerjeszt egy szikrábúl,

S magának tesz a prédából Nyereséget.

De ki tudná kitalálni?

Ki győzné előszámlálni Sok fortélyját? így a bolond az okosnak Töri, s a tyuk a kakasnak A taréjját;

A bölcs elmét fennakasztja A kurva, gonddal fárasztja Az okost, és leragasztja Szeme héjját.

Aki tehát e tüzektűl Tart, jobb, magát az ilyektűl Ha megójja;

Ne legyen Kupidó bakja.

Ha őtet a Vénus vakja Megcsókolja;

Játsszon ugyan, de szemesen,

Úgy, hogy vakká ne lehessen,

De vissza-csalja jelesen.

Ki megcsalja.

A bevezető vers szerzője a kortársai és barátai által rendkívül nagyra tartott Pálóczi Horváth Ádám, költeményét Ötödfélszáz énekek című kötetéből idézzük. A nagyműveltségű férfiú, - hiszen amellett, hogy irodalmi műveket hagyott ránk, földmérő, ügyvéd és gazdálkodó is volt, Kazinczy Ferenc barátja, s kit nagyon nagyra tartott Virág Benedek, Csokonai Vitéz Mihály vagy éppen Berzsenyi Dániel, - érdeklődése sok mindenre kiterjedt, s vélhetően nemcsak úgy mint poétának. A költő verssorokba foglalt véleménye egyben tükre annak is, hogy a 19. század férfiembere hogyan gondolkodott a - társaságban természetesen elítélt és lenézett, ugyanakkor titokban nem egyszer felkeresett, a társadalom perifériájára szorult - legősibb mesterséget űző nőkről.

Niklai magányában „százszoros édennek” nevezte az itt citált vers szerzőjének tisztelője, a jeles költő Berzsenyi Dániel a Balatont, mely a reformkorban fogalommá vált, s a fürdőkultúra kiteljesedésével ezrek és tízezrek kerestek kikapcsolódást, megnyugvást a tó partján. Az egyre jobban kiteljesedő idegenforgalom aztán maga után

65