Bana József et al.: Piroslámpás évszázadok (Győr, 1999)
Széchenyi Mihály: Vázlat a budapesti garni szállók történetéből
amelyek egyszerre szolgáltak lakás és munkahely céljára. Ezt a rendeletet a belügyminiszter 1926-ban tovább szigorította. Nem csoda hát, ha egyes adatok szerint Budapesten a két világháború között 30-40 garniszálló működött. Többnyire ezek azok az intézmények, amelyekre a ma élő idősebb generáció, mint bordélyházra emlékezik. Akéjnőtelep definícióját a 160.100/1926-os számú belügyminiszteri rendelet 52. §-a a következőképpen adta meg: „A rendőrhatóság a városokban hely tekintetében a polgármesterrel egyetértőén, nézeteltérés esetén pedig a belügyminiszter döntése alapján engedélyt adhat arra, hogy egyes házak kizárólag kéjnők lakásául jelöltessenek ki. Ilyen házakban csak olyan kéjnő bérelhet lakást és lakhat, aki önálló háztartást vezet. Minden lakást úgy kell berendezni, hogy önálló háztartás vezetésére alkalmas legyen. Minden kéjnő csak mint főbérlő lakhat ilyen házban, és háztartásában 40 évesnél fiatalabb személy sem cseléd, sem rokoni, sem bármely minőségben nem lakhat. A kéjnőkön kívül csakis a házfelügyelő lakhat az ilyen házban. Házfelügyelőként csakis olyan egyén alkalmazható, aki mind maga, mind a háztartásában élő személyek mind-egyike 40. életévét meghaladta, és sem kerítésért, sem testi épség elleni vagy nyereség- vágyból eredő bűntettért vagy vétségért avagy közveszélyes munkakerülésért még nem volt büntetve, vagy ilyen címen ellene eljárás nincs folyamatban.” A két intézmény működésének az összevetése rávilágíthat arra, miért tiltották és próbálták ellehetetleníteni a garniszállók működését. A kéjnőtelep elvileg lehetett volna szálloda is, ha nem csupán kéjnők lakhattak volna benne és nem lett volna kötelező főbérlőként ott lakniuk, hanem csupán alkalmilag vehették volna igénybe. Ennek az intézménynek a működése nemcsak szigorúan szabályozott, de jól ellenőrizhető is volt. A garniszállókban ezzel szemben olyan módon nyújtottak szexuális szolgáltatást, amely mindkét fél számára biztositotta - ha megúszták razzia nélkül - a hatóság előtti anonimitást. Bárki igénybe vehette, a prostituáltakon kívül az is, aki csak átmenetileg prostituálódott és az is aki fizetség nélküli szexuális kapcsolatot szándékozott létrehozni. Mindenki a saját döntése alapján és akkor amikor az számára volt fontos. A két intézményben csupán egyetlen közös vonás van: ez pedig a szalonnak, mint közösségi térnek a hiánya. Annak a helynek a hiánya, ahol a szexuális szolgáltatást nyújtók és igénylők többen egyszerre jelen lehettek és találkozhattak, szórakozhattak, megismerhették egymást és persze a hatóságok emberei őket. Úgy tűnik, ennek a lehetőségnek a megszűnése - megszüntetése megfelelt a kor hivatalos elvárásainak éppúgy, mint az átalakuló szexuális szokásoknak. A századforduló garniszállói - a korabeli bordélyokhoz hasonlóan - ma már a múlt nosztalgikus emlékei. Megszépítve és megszépülve jelenik meg a kortársak visszaemlékezéseiben. A jelenkor pedig nem figyel a múlt tapasztalataira és tanulságira. Ivánszky Elek szállodásmester a következőképpen emlékezett vissza a második világháború előtti időkre, az utazókra, az „olyan" nőkre és természetesen a szállodákra, a garniszállókra: „Ahogy egy utazó nem viheti magával az otthonát (szálloda) konyháját /étkezés/ éppen úgy nem tarthat egy nőt sem állandóan maga körül. Ha pedig mint ember egy nő társasága után vágyik, úgy kapja meg azt is, akár egy vacsorát, vagy a szállodai szobát. /.../ Ha egy átlagos turistának valahol sikerül egy fogáravaló és neki kedves nővel megösmerkednie, arra pénzt költ. utána pedig mindég szívesen gondol vissza arra a városra, ahol jól érezte magát. Az érem túloldalát is tekintve az a régi igazság, hogy a szerelem 60
