Bana József et al.: Piroslámpás évszázadok (Győr, 1999)
Széchenyi Mihály: Vázlat a budapesti garni szállók történetéből
idősebb lányfélét, aki estefelé a korzón szokott sétálni, s onnan aztán egy-egy úrral ellépni az Aranykéz utca felé. Rá kellett volna bizonyítani, hogy pénzt fogad el, ezen az alapon aztán meg lehet ellene indítani a hivatalos eljárást. Elővettem egy húszkoronást, a számát lediktáltam a csoportom egyik emberének: 275 502-2254, a pénzt a tárcámba tettem, és kimentem a Duna-partra. Az volt a megbeszélés, hogy amikor engem távozni lát a gamiból, odamegy másodmagával és a sarki rendőrrel a csoportom említett embere, az előcsarnokban megvárja a lányt, s rögtön rábizonyítja, hogy öt perccel előbb szerelmi szolgálatért, ilyen és ilyen számú húszkoronást fogadott el egy úrtól. Megvan, lefüleltük." A történet során nemcsak a rendőrről derül ki, hogy érző férfiú, hanem a leányról is - aki készségesen követi a detektívet, annak első szavára a gamiba - hogy még nem süllyedt el teljesen az erkölcsi fertőben, nem igazán profi. „A nyomorúságos kis szoba ajtaján belül már eltűnt belőlem a hivatalos férfiú, a detektív, s valóban türelmetlenül vártam. Kopog.- Szabad! Belép. Eléje megyek. Átölelem, megcsókolom, s némi gyakorlattal kezdem ki-fejteni a ruhájából. Alig volt már valami rajta, amikor rámnéz, elvörösödik, s kérő hangon mondja:- Oltsuk el a lámpát!- Jó! - bólintok. Szalad, a villanyos kapcsoló csattan, sötét lesz. Mily türelmetlen, makacs, kétségbeesett, sóhajos, tán könnyes is volt a szerelme! Elgondolkoztam. Szegény leány, most ilyen áruló módon kiszolgáltatom embereimnek! Nem az az elvetemedett, törvényt - tisztességet rútul kijátszó, bársonyos járású bestia, akinek gondoltam, hanem egy tapasztalatlan, nyomorult, szegény áldozata a pénztelenségnek. Igen! Ilyesmiket forgattam a fejemben, míg a szobában halk mo-toszkálása neszeit. Csattan a kapcsoló, a szoba kivilágosodik. Etel felöltözve áll, és vár. Én is készen voltam. Előveszem a megjegyzett húszkoronást, a kezemben tartom, de mielőtt odaadnám, azt mondom neki:- Csak húsz koronám van. Elég lesz?- „O, igen!" - mosolyog, s nyúl a bankjegy után. Én kissé visszavonom a kezem:- Maga nem régen él így, Etel! A lány elkomolyodik:-Nem!- Nézze, Etel, én ismerem magát - mondom hangsúlyozva. A lány izgatott lesz, rettentően elvörösödik.-Az iskola tájáról...- Nem, nem az istenért! - kiált föl halkan, tétova járó tekintete, keze mintha oltalmat keresne.- De igen! Azért ne féljen! Mondja miért teszi? A leány lelkében borzasztó mozgalom mehetett végbe, a szeme kutatva nézett belém, s szememben nem láthatott mást, csak könyörületet.- Ó, Istenem! Nem szép, tudom. Az életből eddig nekem kevés öröm jutott. Most kel-57
