Bana József et al.: Piroslámpás évszázadok (Győr, 1999)
Gabriel Braeuner: Negyedek és prostitúció Colmárban a XIX. században „Nach Colmar gehen”
nicht” (az Éljen Franciaország szavak nem hiányoztak) - jegyzi fel lesújtva egy jegyzőkönyv felvételével megbízott rendőr. Nem elégnek meg azzal, hogy tétlenül várják a vendéget: ingerük őt. Röviden, leszólítják... még az ott járó Orth rendőrtanácsost is a Harth utcán azon az 1880 augusztusi reggelen. Heise kollégáját ugyanabban az időben meghívják, hogy töltse az éjszakát Catherine H. házában három márkáért... vagyis egy márkával kevesebbért, - jegyzi fel a gondos rendőr - mint a szomszéd bordélyházban kifüggesztett árak. Sigrist rendőrt, aki rövid idővel azelőtt a Harth utcában végezte őrjáratát, két nő szólította meg, akik meghívták, kövesse őket, hogy igyanak egy pohárral. Amikor ő ezt elutasította, a lányok nyíltan arra tettek neki javaslatot, hogy „Aber ein Steggele machen ”... A hivatalos házak mellett tömegével működtek félhivatalos házak, amelyek egy, sőt két lánnyal „dolgoztak”, így annál a Harth utcai fűszeresnél, aki késő éjszaka sört, bort és snapszot árusít egy főleg vegyes vevőkörnek - ha hinni lehet az 1879. október 25-i rendőri jelentésnek - katonáknak, olaszoknak és minden rangú munkásnak („Soldaten, Italiener und Arbeiter aller Classen”). Napközben a Hertzog gyár munkásai, akik délben a munkából hazafelé tartanak, gyönyörködnek a ház két lakójának előadásán, akik „gyakran le vannak vetkőzve, az egyik a fenekét mutatja az ablakban, a másik egy groteszk táncot jár". Gyakran puskalövéssel fogadják az embert az utcán, vagy egész egyszerűen kifosztják, mint azt a jóravaló soultzereni tanyai fiút, akitől hirtelen elloptak 40 márkát 1879 áprilisában. Erőszak és alkoholizmus jól megfér a negyedben. A rendőri jelentések bővelkednek olyan leírásokban, amelyek ittas állapotban levő tulajdonosnőkről és lányokról, földön heverő üvegekről és poharakról írnak. A Matt bordélyházban 1881. február 6-án a Rouffach mezőgazdasági középiskola négy tanulója dulakodásba keveredett a tulajdonossal. Sok üveg sört ittak a ház bennlakó lányaival. 1881. áprilisában a főleg civilek és katonák közötti folytonos, gyakran véres verekedések olyan mérteket öltöttek, hogy a katonai hatóságnak közbe kellett lépnie. A helyőrség parancsnoka azt a döntést hozta, hogy a Harth utcát végleg betiltja a katonák számára. A rendőrtanácsos szerint a colmari Wacke-k. akik különösen sokan voltak a Harth utcában, abban lelték gonoszkodó örömüket, hogy ökölre menjenek a katonákkal, úgy tűnik, hogy kedvelt céltáblájuk a német vadászkatonák voltak. A legkevesebb, amit el lehet mondani az, hogy a colmari házak életében semmi idilli nincs. Az alábbi tanúvallomások, amelyeket a város levéltárából merítettünk, a nyomorhoz közeli gazdasági és társadalmi helyzet piszkos valóságát illusztrálják. A bennlakó lányoknak nem volt joguk elhagyni a lakhelyüket. Egy régi szabályozás arra kényszerítette őket, hogy egy helyben lakjanak és éljenek. 1880 júniusában egy tulajdonost feljelentette az egyik kollégája, hogy megsértette a szabályozást. Feleségével és két prostituálttal sétált reggel négy órakor az erdőben. Amikor megvádolták, ő sietett leszögezni, hogy a lányok rendesen fel voltak öltözve, és hozzátette, „hogy’ testmozgásra és friss levegőre volt szükségük, mivel egész télen nem jártak kinn”. Számos ilyen típusú példa van. Azért, hogy a pénzbüntetést vagy az elítélést elkerüljék, a tulajdonosok néha egész egyszerűen felmondanak a megvádolt prostituáltnak, aki így az utcán találja magát. A felmondástól való félelem mindennapi rettegést jelent ezeknek a nőknek, akik készek mindenre, hogy legalább a szállást és az ellátást megőrizzék. És ezt kihasználják: 127
