Bana József et al.: Piroslámpás évszázadok (Győr, 1999)
Márfí Attila: A prostitúció szabályozása Pécsett a dualizmus éveiben
kereszténység megjelenésével és térhódításával azonban megszűnt a prostitúció állami és vallásos színezete, illetve támogatottsága, kiirtani mégsem tudták. Már az első századokban ismét felütötte a fejét, igaz legálisan, később a keresztes hadjáratok alatt pedig jobban terjedt, mint valaha. A középkor alkonyát jelentő polgári társadalmak kialakulásakor ismét szembe kellett nézniük a törvényhozóknak a jelenséggel, mivel a társadalmi problémaként jelentkező prostitúció a morális válság mellett súlyos közegészségügyi veszélyt is jelentett. Ismét Marschalko Tamás szavait idevágóan idézve: „De nemcsak kiirtani nem lehet a prostitúciót, még elnyomni, jelentékenyen megszorítani sem, mert a tapasztalás, a prostitúció egész története bizonyítja, hogy minél szigorúbb rendszabályokat alkalmaztak ellene, annál keserűbben bosszulta ez meg magát: az elnyomott prostitúció más alakot öltött, szövetkezett a bűnnel, betolakodott a családba, még nagyobb erkölcsi romlást és közegészségügyi kárt okozva maga körül: de megvolt mindig és mindig meg fog maradni.”4 Mindenesetre a születőben lévő polgári jogalkotás idejekorán észrevette, hogy a prostitúció szükséges rossz, nélkülözhetetlen intézmény és folyamatosan növekszik mindennemű korlátozás ellenére is. Ezért olyan társadalmi keretek közé kell szorítani, azaz szabályozni, amely csökkenti káros hatását a polgári értékrendben, s úgy az egészségügyi következményei is gyógykezelhetők maradnak. Attól függetlenül azonban, hogy valamely társadalom kész nyitottságra és törvényesen is tolerálja az üzletszerű kéjelgést, nem feltétlenül oldotta meg a kérdést. Angliában pld. már a 16. század végén törvény biztosította a nyílt prostitúciót. Ami azonban azt eredményezte, hogy a nagyobb városokban a 19. századra elképesztő méreteket öltött, s vele együtt a fertőző betegségek, járványok és a hozzá kapcsolódó bűnözés is.5 6 Ideiglenes korlátozása viszont nem hozta meg a várt eredményt, maradt tehát a törvényes szabályozás lehetősége. Európa államaiban a 19. század végére különbözőképpen, s néha ellentmondásosan reagáltak erre a nagy kihívásra. Összességében mégis elmondható, az ezzel kapcsolatos törvények nem tiltották a prostitúciót, szabályozásában viszont már eltérő volt a joggyakorlat. Ahol törvény nem szabályozta a kéjelgésügyet, ott (is) feltétlenül szükséges volt, hogy az adott törvényhatóság szabályrendeletekkel kezelje a jelenséget. Ugyanis a prostitúció főleg a nagyobb városokban ütötte fel a fejét. Sokáig megoszlottak a vélemények Magyarországon is a nyilvános és a kényszerbordélyházak létesítése nyújtotta két lehetséges alternativa között. Ez utóbbi megkönynyítette volna a bordélyházba kényszerített kéjhölgyek orvosi és hatósági ellenőrzését. A prostitúció szabályozása és folyamatos ellenőrzése ugyanis az egyes városokban rendőrhatósági és tiszti orvosi feladatkörbe tartozott. A bordélyházakba kényszerített prostituáltak rendszeres orvosi vizsgálata szükséges közegészségügyi lépés volt, de megvalósítani nem lehetett/' Ezért Magyarország, pld. a fővárosban is úgynevezett 4 Lásd az 1. sz. jegyzetet. 5U. o. 6 Az úgynevezett venereás fertőzés megakadályozására a központi orvosi ellenőrzést tartották a leghatásosabbnak. Ezzel szemben Magyarországon csak a bordélyban lakó nők tartoztak orvoshoz menni. A magányos kéjhölgyek vizsgálata (amennyiben ismertek voltak), a saját lakásukon történt. A Pallas Nagy Lexikona, szerk.: Bokor József. Bp. 1897. 14. köt. 248. o. 118
