Szalay Balázs: Csorna az 1956-os forradalom idején - Kisalföldi Szemle 4/2. (Győr, 2012)
Utószó
és mint mindenütt, a kíváncsiak. Miben értett egyet a kuláknak nyilvánított kisbirtokos paraszt, a volt uradalmi cseléd vagy a napszámos, a bélistázott „horthysta” köztisztviselő, az iparengedélyét kényszerűen leadó kisiparos és a Rákosi-rezsimet kényszerűségből kiszolgáló „tanácsi dolgozó” vagy közalkalmazott? A hódító szovjetek és a magánéletet is felügyelni akaró sztálinizmus gyűlöletében. A forradalom alatt az emberek zöme vissza akart térni az 1945-46-os felemás demokratikus kísérlethez - az új vezetők közül Czinder György és Herczeg Zoltán is a helyi közigazgatásban dolgozott akkor -, de legalább az 1953-54-es reformelképzeléseket szerette volna újraéleszteni. Sárosi talán abban bízott, hogy reformkommunistaként lehet még köze az események irányításához, de a forradalom kiteljesedése egyre inkább gyökeres átalakulást valószínűsített. A csornai emberek a forradalom másnapján új vezetőket választottak, mert az 1950-ben létrehozott és 1954-ben újraválasztott tanácsok vezetőit a párt állította a települések élére, s az apparátusbeliek választása nem mindig bizonyult szerencsésnek: az idegenből jöttek nem ismerték a helyi viszonyokat, szakértelmük, műveltségük, emberségük nemegyszer elégtelen volt. A tanácsok az önkormányzatiság helyett a forradalom előtt továbbra is csupán a pártutasításokat hajtottak végre: legfőbb feladatuk a begyűjtés megszervezése, valamint a téeszek létrehozása és működtetése volt. Ötvenhatban megfordult a szokványos hatalmi piramis, hiszen a korábban alul lévő sokak vették át a széteső hatalmi szervekben október 26-a előtt tevékenykedő kevesek helyett - és ha a november 4-e utáni járási vezetésre gondolunk, akkor olykor velük - településük és szűkebb térségük irányítását. A szabadság érzése azonban ötvenhatban is az erőszak megtapasztalását jelentette. Nem történt ez másképp Csornán sem, hiszen a forradalom miatt elszabadult indulatok egyaránt megnyilvánultak szóbeli és tettlegességig fajuló atrocitásokban is. Ezen nincs mit szégyellni, ez a legtöbb forradalom velejárója. Az 1990-es évek elején előbb a Budapesten történteket dolgozták fel, majd a vidéki nagyvárosok ötvenhatos eseményeit ismertették a történészek. A nagyhatalmi összefüggésekről és a megtorlásokról számos feldolgozás áll ma már az érdeklődők rendelkezésére. A magyar ötvenhat történetét addig mégsem lehetséges lezártnak tekinteni, amíg nem készül el a vidéki események feltárása. A szükséges történelmi távlat is hiányzik, hiszen a szereplők, illetve rokonaik ma is köztünk élnek, és rájuk való tekintettel e sorok szerzője gyakran finomította mondatait. A helyi történetírás eredményeinek felhasználása nélkül nem lehet teljes a nemzeti történelem. Ha ez a tanulmány a csornai ötvenhat vázlatos ismertetésével hozzájárul ehhez, akkor már elérte a célját. 139
