Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
XII. rész - Visszavonulás Viszinszkiből
- Bobruiszkból! Reggelig ottmaradtunk az őrsön, ébresztő után bementünk a faluba, és megkerestük a zászlóaljparancsnokot. A csapattestünkről a százados sem tudott, de azért szívesen adott igazolópapírt, hogy ekkor, meg ekkor jelentkeztünk, dátum, pecsét, aláírás. Reggelit nem adtak. Lóra ültünk, megköszöntem a századosnak az igazolást és elindultunk nyugatra. Az úton még két helyen kértem igazoló papírt, azzal, hogy a csapatomat keresem. Végre aztán a negyedik napon megtaláltuk a századot Rogacsevben. Rogacsev körülbelül 70-80 ezer lakosú város, sok tekergés után a városon kívül, egy orosz lovassági laktanyában voltak a mieink. Mikor összetalálkoztunk, mindenki azon csodálkozott, hogy megjöttünk. A lovainkat bekötöttük, majd azonnal mentem Vitéz nemes Újházi Béla őrnagyhoz jelentkezni. Éppen hogy csak kimondtam, hogy őrnagy úr, máris elkezdett ordítozni, mint a sakál. Szólított az engem mindennek, csak annak nem, ami voltam. Hogy hol voltunk négy napig. Elmondtam neki, hogy mi történt és hogy úgy kellett megszökni. Különben tudtam igazolni minden órát, hogy hol, merre jártunk. Aztán elcsendesedett.- Azt gondoltuk, hogy valahol elvesztek. A hadnagynál jelentkezett már? - kérdezte az őrnagy.- Még nem - feleltem.- Menjen és jelentkezzen! Letisztelegtem és elindultam a hadnagyhoz. Már tudta, hogy megjöttünk. Ügy vettem észre, jobban szerette volna, ha nem térünk vissza, főleg én. Amikor az őrnagynál voltam, azt kérdezte tőlem:- Most mit csináljak magával?- Küldjön haza, én már tiszta szívemből meguntam ezt a háborút - mondtam.- Ez nem rám tartozik - mondta. - Ha majd hazulról küldenek valakit maga helyett, akkor minden további nélkül hazaküldöm. Én azért a háborút megnyertem, de azok, akik igaztalanul annyira az életemre törtek, mind a ketten ottmaradtak. Az őrnagy Berezakartocskán a Pripjaty mocsaraknál, a hadnagy pedig a Kárpátokban, 44 őszén.) Két napot voltunk Rogacsevben, a harmadik nap hajnalban megindultunk északi irányban. Az élelmezés sokat javult, mert itt már volt magyar ellátó oszlop. Két és fél napot mentünk, mire megérkeztünk egy Alexandrovszka nevű faluba, a Rokitnói mocsárvidéken. Itt beszállásoltunk, civil lakosság nem volt a faluban csak öregek meg gyerekek. A fiatal nők is mind elmentek partizánnak. Itt voltunk teljes két hétig. A falunak nagyon rossz fekvése volt. Pár száz méterre körös-körül erdő szegélyezte, egész nap, nem csak éjjel, de nappal is mindig ki voltunk téve a partizánok támadásának. Nem volt olyan nap, hogy ne ért volna bennünket támadás. Hol kisebb, hol nagyobb. Volt, amikor csak megközelítettek bennünket lőtávolságra, leadtak egy-két sorozatot, és máris tovatűntek. Egyik nap reggelizés után, jött a parancs, hogy azonnal lóra, mert a 33. gyalogezred tatai zászlóalja súlyos harcba keveredett a partizánokkal. A zászlóalj tőlünk körülbelül 15-18 kilométerre volt, egész úton ügettünk, vágtáztunk. A partizánok egy erdőszélen védelemre rendezkedtek be, a zászlóalj pedig egy tisztáson próbálta a partizánokat az erdőből kifüstölni. De mivel? A partizánok 12-es aknavetőkkel, meg géppuskákkal véde200
