Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
VII. rész. 1941, kitört a szovjet elleni háború!
mert amikor hazajöttem kutattam utánuk. Nemcsak utánuk, de azon tisztek után is, akiket a legénység messzemenőkig tisztelt. Nem mindegyiket találtam meg. Ekkor tudtam meg, hogy Györki grófot az oroszok a saját kardjával aprították össze. Bár ezt az embert senki sem szerette a laktanyában - még a velebeliek sem, akikkel együtt vonult be, mint Berczeli Imre, Muhos Jóska és mások. A sors mindkettőjüknek megfizetett. Nagy nehezen 28-án, délre sikerült a szakaszt összehozni. A szakaszparancsnok részére is állítottunk be lovat teljes felszereléssel, dacára annak, hogy még mindig nem tudtuk, hogy ki lesz az. Péntek dél volt, ebédre bableves és mákos tészta. Megettem a bablevest, indulni akartam a tésztáért, már megkaptam az adagomat, amikor jött a napos, hogy azonnal menjek Pál Antal főhadnagy úrhoz.- Mérgemben, a csészémet, ami tiszta új volt - én ettem belőle először a bablevest - nekivágtam az itató-vályúnak, úgyhogy az új alumínium csésze össze-vissza horpadt. Gondoltam majd, ha visszajövök kicserélem. Siettem a főhadnagyhoz. Jelentkeztem nála:- Parancsára megjelentem!- Tudja miért hivattam?- Nem tudom, de gondolom, mert nem jöttem jelenteni a szakasz felkészültségéről. Mindjárt hozzátettem: nem tudtam, mert nem volt rá idő.- Fél 3-kor indulás a sorakozótéren! Teljes menetöltözetben sorakozó!- De főhadnagy úr, az első szakasznak még nincsen parancsnoka! Vagy Nirci László vagy Berczeli Imre zászlós lesz, amelyik előbb jön.- És ha nem jön egyik sem, akkor maga fogja vezetni a szakaszt, ameddig nem lesz valaki. Jelenleg nincs idő tovább várni, mert indulunk! Elmehet! - adta ki a parancsot a főhadnagy. Visszamentem a szakaszhoz és kiadtam a parancsot, hogy két órakor nyergelni. Fél háromkor sorakozó a sorakozótéren. Az istálló, de a laktanya is tele volt civilekkel: édesanyákkal, feleségekkel, testvérekkel, jól megőszült édesapákkal. Amikor a parancsot kiadtam, a hozzátartozók átölelték fiaikat, férjeiket és bizony az istálló kövezetére sok könny lecsöpögött. Örültem magamban, hogy hozzám nem jött senki, mindent akkor tudtak meg idehaza, amikor az első tábori lapot megkapták. Igaz, nem is értesítettem az otthoniakat, mert nem volt rá idő, de így talán jobb is volt. Az istállóban megkezdtük a nyergelést. Tőlem a negyedik standban volt egy tartalékos tizedes, fiatal volt, ott volt a felesége olyan 3 éves forma kisfiúval, és az édesapja - akkor kb. 55 éves lehetett, látszott rajta, hogy valamikor huszár volt; a tartása és a járása megmutatta. Amikor a fia felnyergelt és a lovat kifordította a placc felé, azt mondta az édesapja:- Fiam! Én 1914 augusztusában pont erről a helyről vezettem ki a lovamat. Megjártam Galíciát, részt vettem a lucki-áttörésben, megjártam a román frontot és Piavét. Az ezredünnepünk is a piavei ütközet napján volt, június 17-én, 1917-ben.- Mi sem magyar érdekekért harcoltunk, de ti sem. Arra kérlek, hogy ne törd magad azon, hogy valamilyen kitüntetést szerezzél! Gondolj mindig a családodra, a fiatal feleségedre, meg erre az édes kis fiadra! Majd ha hazajössz, nekünk te hős leszel. Közben elérkezett a búcsúzás ideje, az öreg megcsókolta a fiát, a huszár elbúcsúzott a feleségétől és a kisfiától. Később odaszólt az édesapjának:- Édesapám, ne aggódjanak! Lesz nekem magamhoz való eszem. 76
