Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
VI. rész. Újra otthon
VI. rész r Újra otthon... Október 16-án parancshirdetéskor felolvasták, hogy mindenki úgy készüljön, hogy reggel Máramarosszigetre megyünk és bevagonírozunk, mert hazamegyünk a laktanyába. Parancshirdetés és vacsoraosztás és mindenki ment az ismerőséhez, akinek volt kitől elbúcsúznia. Éjfélig kapott mindenki kimaradást. Reggel öt órakor volt ébresztő és fél nyolckor sorakozó, indulás. Először kettesével lovagoltunk, de mikor a városba értünk, négyes sorban felzárkóztunk és kivont karddal vonultunk végig a városon. A város közepén, egy emelvényről a polgármester elbúcsúztatott bennünket. Nagyon megható beszédet mondott, megálltunk, de nem szálltunk le a lóról. A polgármester után Himódi alezredes is elbúcsúzott a város lakosságától. Papp Iván is ott volt, és egy rövid búcsúztatót ő is mondott, természetesen magyarul. Aztán, hogy azt érezte-e, amit mondott azt már nem tudom. Mindenesetre 1 hónapig szállást adott egy egész huszárszázadnak, ami 260 főből és 300 lóból állt. A búcsúztatás egy óra hosszat tartott, utána megindultunk négyes sorban, kivont kardal, amíg a városból ki nem értünk. A kürtös egész úton fújta a marsot. A járda zsúfolásig megtelt néppel, akik azt kiabálták: Ne hagyjatok itt magyar huszárok! Most, amikor ezeket a sorokat írom, eszembe jutnak azok a szép szeptemberi és októberi napok. Otthagytuk Felsővisót és soha többet nem jártam arra, de 15 év után, idehaza találkoztam egy ottani emberrel, akivel jó barátságba kerültem. Amikor a városból kiértünk, elhangzott a vezényszó: „Kardot rejts és pihenj!” Azután ismét az út két oldalán mentünk, kettesével, azon az úton, amelyiken jöttünk. Petrován is keresztülmentünk, itt megebédeltünk, aztán folytattuk az utat tovább. Gyönyörű volt ez a vidék. Szinte fájt a szívünk, hogy azok a szép fenyvesek húsz évig a románoké voltak. Nem vagyok nemzetgyűlölő, de azt azért nem tudom megemészteni, hogy Erdély a románoké. Miért mondom ezt? Azért, mert harcoltam velük, a Donnál, Erdélyben pedig ellenük. A román csak akkor bátor, ha többszörös fölényben van. Marosludasnál, Belényesnél és Tordánál úgy futottak, mint a nyulak, pedig nem nagy magyar erő volt ott bevetve. Másnap estefelé értünk Máramarosszigetre, egyenesen az állomásra. A szerelvény már készen volt, csak be kellett vagonírozni. Utána megzaboltuk, megitattuk a lovakat és mi is megvacsoráztunk. Már jól beesteledett, amikor a szerelvény elindult. A tartalékosok örültek, amikor a fekete gőzös megindult hazafelé. Nagyon szép csillagos este volt, de elég hamar megálltunk. Néhányan leugráltunk, megnéztük, hogy hol vagyunk. Az állomás ismerős volt, mindjárt megállapítottuk, hogy Taracközön vagyunk, természetesen nem mindenki ismerte az állomást. Itt megint megzaboltuk a lovakat, volt víz az állomáson és így meg is tudtuk itatni őket. Reggel két órakor indult tovább a szerelvény, Kassáig meg sem álltunk. Ott kaptunk reggelit. Aztán vitt a fekete gőzös, Sátoraljaújhelyen, Szerencsen, Olaszliszkán át Miskolcra. Itt megint hosszabb időt töltöttünk, itatás, ebédosztás végett. Lótápot nem vételeztünk, mert bevagonírozásnál nyolc lóra elegendő zabot és bálaszénát raktároztunk. Miskolcon mozdonyt is cseréltünk. A következő 63
