Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
V. rész. 1940. Erdély
Ahogy a szállásolás megtörtént, a lovainkat is rendbe hoztuk és megebédeltünk. Másnap a század szakaszonként más és más irányba ment járőrözni, de semmi rendellenességet nem tapasztaltunk, pedig a környéken mind román település volt. Lehet, hogy belül nem azt érezték, amit mutattak. Csak az volt a baj, hogy nem tudtak magyarul, mi meg nem tudtunk románul. Különben nem volt rossz helyünk, a falu rendezett volt, igaz faházakba laktak, mert ez olcsóbb volt, mint a tégla. De minden ház előtt galambdúcos, faragott kapu volt. Két nap múlva, amikor mentünk reggelizni a telephelyre, Révész szakaszvezető befáslizott fejjel jelent meg, ő a negyedik szakasz parancsnokhelyettese volt.- Magával meg mi történt? Tegnap még nem volt semmi baja, mára meg így bebugyelálták.- Az, hogy megtámadtak a románok, egyedül voltam, nem vettem észre, törzsőrmester úr! Este, amikor a szállásomra mentem vissza, akkor történt. Az igazság az volt, hogy egy keskeny közön kellett neki hazamenni, a tartalékosok meglesték, egy bokros részen pokrócot húztak a fejére és jól elbántak vele.- Révész, magának ezt be is kell bizonyítania! A lakosság semminemű ellenséges magatartást nem tanúsított idáig. Miért pont magát bántották volna? Mindegy, én jelenteni fogom a főhadnagy úrnak. Reggeli után Abonyi főtörzsőrmester jelentette, hogy az összes férfi jelenjen meg a községháza előtt, és mindjárt hivatták a tolmácsnőt is. Az asszony tiltakozott, hogy nem hiszi, hogy valaki ilyet csináljon. De a főhadnagy elrendelte a sorakozót. Szegény emberek meg voltak rémülve, mi lesz velük. Mikor megjöttek, az asszony mondta nekik, hogy sorakozzanak fel két sorban. Mikor felsorakoztak, a főhadnagy mondta a szakaszvezetőnek, hogy nézze meg mindegyiket, ha megismeri jelentse. Révész kétszer is végig ment a sorokon, de bizony senkit sem ismert meg, mert nem is volt igaz a története. A civileket elengedték, a Révészt meg a főhadnagy jól elmarasztalta, hogy a lakosságot igaztalanul megvádolta. Majd egy hétig voltunk a faluban, de senkinek semmi bántódása nem esett. Szeptember 15-én, délután két órakor jött Berczeli:- Azonnal nyergelni! - adta ki a parancsot. Mindent viszünk, mert ide már nem jövünk vissza. - Hová megyünk?- Nem tudom, de valószínű, hogy messzebb. Majd meglátjuk. Most nem mentünk biztosított menetben, rendesen a századtörzs ment elöl és utána a szakaszok. Megindultunk a Visó völgyében. Tőlünk balra folyt a Visó, jó gyors folyású volt, mint általában a hegyi folyók, ez pedig még mély is volt. Jobb oldalon pedig termőföldek voltak. Már vagy tíz kilométert megtettünk, a század gyorsan keresztülment a falvakon. Már elmúlt tíz óra is, amikor Felsővisóra, egy szinte tiszta magyar városba érkeztünk. De nem álltunk meg, megint egész éjjel mentünk, mire Besztercére értünk. Itt már voltak magyar katonák, tüzérek, gyalogosok, meg más fegyvernemek. A főutcán megálltunk és szórakoztunk vagy két órát, mire Himódi alezredes és Lamos főhadnagy megérkezett. Az alezredes nem szokott káromkodni, de akkor először hallottuk az öreget káromkodni. Dühösen kiadta a parancsot: Lóra! És indulj utánam! Mindenki meg volt lepődve, hogy mi történt, hogy megfordultunk. Csak az után értesültünk arról, hogy Felsővisóra kell visszamenni. Az pedig 40-45 kilométer. Az emberek holtfáradtak voltak, főleg az idősebb tartalékosok, de a lovaink is. Az út vissza lóháton megint négy óra, de menni kellett. 61
