Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
V. rész. 1940. Erdély
rúfűz hajolt be a vízbe. Az egyik kicsit jobban, a másik kevésbé. Hol az egyiket, hol a másikat próbáltuk elkapni, de mindig csak a leghegyét tudtuk megfogni, ami mindig elszakadt. Egyszer csak nekem sikerült egyet elkapni, ami jól behajolt a vízre, és nem szakadt el. Ennek a segítségével sikerült kikecmeregnem a partra. Ott láttam, hogy a part mellett sövényből fonott hófogók voltak kettesével összerakva. Az egyik sövénynek a kötőlécét letörtem és futottam, hogy a Polák Ferit elérjem. Mikor elértem, jól előreszaladtam és benyújtottam neki a lécét. Lekiáltottam:- Jó erősen fogd meg! Aztán majd kihúzlak. Attól nem kellett félni, hogy belefullad, mert úszni tudott, csak felállni nem tudott. Végül sikerült neki megfogni és a léc segítségével kihúztam. Mikor a partra ért, mondtam a Ferinek:- No pajtás, ha ezek a szomorúfűzfák nincsenek, ki tudja, hol kötünk ki. Lehet hogy valahol a Tiszába, mert a Tarac a Tiszába folyik. Ahogy megmenekültünk, leültünk a parton a fűre. A ruhánkat kicsavartuk, hogy gyorsabban száradjon. Közbe Polák Feri nagyot kiáltott:- Te pajtás mi van a levéllel? Biztos elázott. Belenyúltam a zubbonyom zsebébe, elővettem a levelet, hát az bizony el volt ázva. Azt is kitettem a napra, hadd száradjon. Különben mi csak alsónadrágban sütkéreztünk, amíg a ruhánk egy kicsit megszikkad. A csizmánk is csupa víz volt, abból is ki kellett a vizet önteni. Utána alig tudtuk a vizes csizmát a még elég nedves kapcával felhúzni. De muszáj volt, mert nekünk menni kellett. Felöltöztünk és elindultunk egy gyalogösvényen, de akkor már a falut a hegyektől nem láttam. Egyszer csak a hegyoldalba megláttunk egy faházat, gondoltuk, hogy oda bemegyünk érdeklődni. Az öreg ruszinnak a tarisznya már a nyakában volt, indult valahová, a felesége meg valamit magyarázott az öregnek, de azt mi nem értettük. Ruszinul köszöntünk nekik, hogy jó napot, mert annyit már megtanultunk. Ez volt az összes ruszin tudásunk. Szerencsénk volt, mert az öreg elég jól beszélt magyarul, mivel a monarchia alatt a magyar hadseregben szolgált. Elmondtuk neki a problémánkat, hogy hova szeretnénk menni. Azt mondta az öreg menjünk vele, mert ő is Terebesfehérpatakra megy, a lánya ott van férjnél. Közölte, hogy mellékúton fogunk menni, mert a főúton még egyszer olyan messze van. Hát akkor menjünk! Az öreg ment elől, mi meg utána, egy sorban az ösvényen. Talán két km-t mentünk a szerpentinen a hegyoldalban, egyszer csak láttuk, hogy a medve szedegeti a vadalmát. Mind a ketten meglepődtünk. Fegyverem csak nekem volt, mert Polák Feri karabélya ott maradt a Tarac fenekén, mikor a víz ledöntötte a lábáról. Mi ketten megálltunk egy pillanatra. Az öreg észrevette, hátraszólt, hogy csak nyugodtan menjünk, nem lesz semmi bajunk. Mert a medve, ha nem bántják nem támad, csak ha nagyon éhes. Azért én a karabélyomat készen tartottam lövésre. Alig voltunk a medvétől 30 méterre, a medve is figyelt, de mi is állandóan azt néztük, hogy nem jön-e utánunk. Az öreg meg csak ballagott előttünk, mintha mi sem történt volna. Mikor már kb. 100 méterre elhagytuk, akkor kezdett a medve tovább legelészni. Már túl voltunk a veszélyen, mondtam a Polák Ferinek:- Hallod nem vagyok gyáva, de azért most egy kicsit megszeppentem!- De én is ám! - mondta a Polák Feri. De Te még előnyben vagy, mert neked van fegyvered. De nekem csak a puszta kezem van, és ha támadt volna, kötve hiszem, hogy győztesen kerültünk volna ki a harcból. Ekkora medvét én a szabadban soha nem láttam.- Idáig én is csak cirkuszban láttam, mikor táncoltatták. Aztán az öreg is megszólalt: 43
