Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
XIII. rész. Hazatérés
- Gyorsan ki a teherpályaudvarra! - mondtam. Láttam, hogy egy mozdonynak rakják össze a szerelvényét.- Nem tudja, mikor megy Varsó felé vonat? - kérdeztem.- De tudom!- Maga lengyel vagy ukrán?- Lengyel. És te mi vagy, hogy ilyen jól beszélsz ukránul?- Én magyar vagyok - mondtam neki. Jól esett neki, hogy egy kicsit ukránosan, de az ő nyelvükön beszéltem. Megmutatta, hogy melyik szerelvény az, amelyik Krakkóba megy. Fél óra múlva indul. Mi végigmentünk a szerelvényen, találtunk egy bálaszénás vagont, abba felszálltunk. Örültünk is neki, mert a széna melegített. Igaza volt a lengyel mozdonyvezetőnek, mert a szerelvény fél múlva elindult. Ahogy lassan kihúzott a pályaudvarról, láttuk a két tábori csendőrt a peronon sétálni. Alföldi Lajos azt mondta:- Odaszólok nekik, hogy minden jót kívánunk.- Meg vagy te bolondulva? Rögtön leállítják a szerelvényt és minket letartóztatnak. Aztán a hazamenetelünknek lőttek! Szépen elhelyezkedtünk a szénán és elkezdtünk falatozni, mert a sok jövés menésben nem volt időnk enni. Élelmünk az volt, közben a szerelvény, a tempót kicsit meggyorsította, ahogy az állomásról kiment. Lassan mindenki elaludt, mert este a sötétben úgysem lehetett látni semmit. Körülbelül éjféltájban értünk Krakkóba. Örültünk neki, mert onnan már nem messze volt Magyarország. Leszálltunk és elmentünk az állomásra, a mozdonyvezetőnek adtam száz márkát, elfogadta. Az állomáson bementünk a váróterembe, de az tele volt németekkel. Leülni azt nem lehetett, mert minden ülő alkalmatosság foglalt volt. így a kövezetre szorultunk. Közben elmentem érdeklődni, hogy mikor kapunk vonatot Bécsnek, de ha az nincsen akkor Prága is jó lesz. Hát a legközelebbi vonat az csak másnap délután négy órakor lesz,- tudtam meg. így is lett, üres vagonba pakoltunk be, de végül a kocsi zsúfolásig megtelt utasokkal, tiszta bábeli zűrzavar volt a nyelvvel. Volt ott német, lengyel, szlovák, cseh és mi tizennyolcán magyarok. Annyit tudok, hogy a Duklai-hágón mentünk át Szlovákiába. Reggel két óra tájban érkeztünk Pozsonyba, ott vártunk másfél órát, mire a vonat elindult. De itt az utasok már megfogytak, kizárólag csak katonák voltak. Abszolút nem zavart senkit, hogy fegyveresek voltunk, igaz, a németek is teljes felszereléssel utaztak. Fél kilenckor ismét elindult a szerelvény, tíz órakor már a határon túl voltunk, pedig a szlovákok elég sokat vacakoltak velünk. A németeknek csak a dokumentumait nézték, de nekünk magyaroknak mindenünket tüzetesen vizsgálták, bár úgysem volt semmink sem. Október 14-én, 11 órakor érkeztünk meg Bécsbe. Kiszálltunk és tájékozódtunk az állomáson. Bécsben már volt magyar személyirányító kirendeltség. Itt lehetett érdeklődni, ha valakinek valami problémája volt. Én is oda indultam, útközben egy magyar százados jött velem szembe, amikor összetalálkoztunk, láttam, hogy az én tanítóm, Hidasi László tanár úr. Köszöntöttük egymást, és azt kérdezte.- Hát te, hogy kerültél ide?- Hazafelé áll a kocsink rúdja - mondtam neki.- Hát honnét jöttök?- Fehér-Oroszországból, de már két hete, hogy úton vagyunk - mondtam, és mindjárt meg209
