Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)

III. rész. Kárpátalja 1939. március 13-án

kiabálják, hogy vacsorára sorakozó. Szakaszonként megindultunk. Ilyenkor általában jólesett a jó meleg babgulyás, mert bizony eléggé fáztunk már.

Az volt a szerencse, hogy még nem is voltunk igazi katonák máris átestünk a tűzkeresztségen. Szerencsénk volt, hogy sebesültünk sem lett. Pedig a négynapi harcokban a magyar honvédség 511 halottat és több mint 1000 sebesültet veszített. A veszteség többségében Győr-Moson-Po- zsony megyéből volt. Mert ezek a csapattestek vettek részt az akkori harcokban. Itt a környéken majdnem minden faluban volt halott. Nálunk is. Ahogy a járdaszélen toporogtunk, egyszer csak nagy ricsajra lettünk figyelmesek. Hídvégi hadnagy azonnal előre küldte Kemendi Imre szakaszvezetőt, nézze meg, hogy mi van ott a századtörzsnél. Nem sok időbe telt visszajött, jelentette, hogy Jurcsek főhadnagy fogdostatja a zsidókat, és a szakállukat meg a hosszú hajukat is pörzsölik. Hídvégi hadnagy és Berczeli hadparancsnok őrmester megparancsolta, hogy senki ne próbáljon előre menni. Mert ez Jurcsek főhadnagy dolga. Azt mondta a szakaszvezető, hogy ketten lefogták az embert, egy pedig perzselte a szakállát. Gondolom, hogy mit érzett az a nyomorult ember. Azt mindegyikünk tudta, hogy Jurcsek nagy nyilas, mert a laktanyában is üldözte a zsidókat.

Lassan azért csak reggel lett, 5 órakor megzaboltuk a lovakat, megreggeliztünk és 7 órakor megindultunk a Kárpátok belsejébe. Elértük Irhócot, majd Dombót, Dolhát ezek nagyobb helységek voltak. Mikor Dombót elhagytuk, a szicsek felgyújtották előttünk a fenyőerdőt. Égett, mint a zsír. Meg kellett kerülni a hegyet, mert nem tudtunk a szerpentinen átmenni. Nagy nehezen azért elértük Dolhát és itt már sikerült beszállásolni. Erős tábori őrséget állítottunk fel a biztonság végett. Szerencsénk volt, mert aki nem volt szolgálatban, az kipihenhette a több napi fáradtságot. Március 17-én megenyhült az idő, az a sok hó elkezdett olvadni, amint a lovak ügettek állandóan fröcsögött az a sáros hóié. Mire beértünk Rahóba, úgy néztünk ki mint a disznó amikor a mocsárban megfürdik. Időben megérkeztünk a városba, mégse engedtek bennünket elszállásolni, mert meg kellett várni, amíg a dandárparancsnok megérkezik.

Rahón teljes két hetet töltöttünk. A városban laktak magyarok, de a lakosság többsége ruszin meg szlovák nemzetiségű volt. Igaz nem nagyon barátkoztak velünk, de itt Rahón különösebb atrocitás nem volt a lakossággal. Ok sem bántottak minket mi sem bántottuk őket. Mi általában a közrendre vigyáztunk. Lovas járőrök portyáztak. Azért pár nap múlva kezdtünk barátkozni a civil lakossággal. Mi a század fiataljai szerettünk volna a leányokkal barátkozni, csak nyelvi problémáink voltak. Ök nem értettek minket, mi nem értettük őket. Az idősebb férfiak között voltak, akik a monarchia alatt magyar katonák voltak, de a nők között ritkán találkoztunk olyannal, aki kicsit tudott magyarul. Mutogattunk, mint a némák. Két hetet töltöttünk Rahón. Amikor a csendőrök megjöttek másnap, elvezényeltek minket Terebesfehérpatakra. Nem volt messze, egy óra alatt oda értünk a szerpentinen. Itt elég sokan voltak akik tudtak magyarul. Sőt magyar családok is éltek, a különben elég nagy faluban. Tíz napot töltöttünk itt, amikor megérkezett Zöldi Márton csendőr főhadnagy a csendőrséggel. Mindjárt kezdték összeszedni azokat a russzinokat, de magyart is, még a papot is, akinek más nézetei voltak. Vagy nyolc-tíz főt ott, a falu közepén kivégeztek. Másnap elvégeztük a reggeli munkánkat, felnyergeltünk, megindultunk Taracözre és ott bevagoníroztunk. Az úton azon gondolkodtunk, hogy azok a ruszinok mit vétettek, hogy kivégezték őket. De nem csak Terebesfehérpatakon voltak ilyen atrocitások, hanem máshol is. De ezt csak akkor tudtuk meg, amikor a másik két század is bevonult a laktanyá20