Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
XIII. rész. Hazatérés
ott maradnak. Először csak Török Sanyi tizedes mondta, hogy velem tart. Aztán lassan mind többen lettünk, végül mind a tizennyolcán csatlakoztak hozzánk. Felvételeztük az élelmet, a negyven darab töltényt, meg a két kézigránátot, csak fegyveresen engedtek el bennünket, a partizán veszély miatt. A fegyvereket Lavocsniban, a határon le kellett adni. (Csakhogy mi nem Lavocsninak jöttünk, haza, hanem Bécsnek, így a fegyvereket hazahoztuk a laktanyába.) Lassan mindenki elbúcsúzott a bajtársaitól. Én is elbúcsúztam, akitől akartam. A hadnagyhoz is odamentem, a legényével, Pongrácz Miskával kezet fogtam, de a hadnagyot észre sem vettem, gondoltam ilyen semmitérő emberrel szóba sem állok. Aztán összeszedtük a betyárbútort és most már tényleg elindultunk hazafelé. Ekkor már jól kezdett sötétedni, öt óra tájban járt az idő.- Most hová megyünk? Elmegyünk a város másik részébe és beszállásolunk valahol, hogy ne legyünk a századnál. Nehogy még valami beosztást adjanak, és még kevesebben legyünk. Jó fél óra múlva találtunk is magunknak megfelelő szállást civilházaknál. Négy háznál szállásoltunk, jól aludtunk, igaz, hogy csak a padlón, kevés szalmán, de jó volt. Reggel amikor mindenki elkészült az én szállásomon gyülekeztünk. Egyszer csak az egyik közülünk odanézett az ablakra, és meglepődve mondta:- Odanézzetek! Ott megy a század! És tényleg ott mentek el az ablak előtt. Nem is sejtették, hogy mi az ablakból figyeljük őket. Ezzel a századdal soha többet nem találkoztam. Mikor elmentek, mi még egy órát vártunk, és elindultunk gyalog. Első nap 30 kilométert tettünk meg. Néhányunknak elég nagy csomagja volt. De lassan, ahol beszállásoltunk mindig hagytak valamit. Nekem csak az az élelem volt, amit induláskor adtak. Már a negyedik nap zúgolódni kezdtek az emberek, hogy hogyan tudtam ilyen marhaságot kitalálni: Fehéroroszországból elindulni gyalog.- Nem vagy te meghibbanva? A csizma már teljesen feltörte a lábunkat! - mondták.- Húzzátok meg a sarkantyú szíját, és akkor nem fog a kapca összegyűrődni. A legnagyobb baj az volt, hogy a huszár nem volt hozzászokva a gyalogláshoz. Meg a huszár csizma sem volt alkalmas hosszabb gyaloglásra. Azért is zúgolódtak, hogy a háromnapi hideg élelem már régen elfogyott. Abból éltünk, amit a civilektől össze tudtunk koldulni. Legalább már kicsit megpihenhetnénk.-Jól van - mondtam. - A legközelebbi faluban pihenünk egy napot. Ez a falu, ahol a pihenőt tartottuk, az országúttól 200 méterre beljebb volt. Két fő állandóan kint volt az úton figyelőbe, hogy nem jön-e valami jármű a front felől. Talán egy óra múlva egy konvoj közeledett, kilőtt harckocsikat, meg lelőtt repülőket szállított. Mikor jeleztem nekik megálltak. A parancsnokot, németül szólítottam meg, de ő tökéletes magyarsággal válaszolt. Mikor megkérdeztem tőle:- A főhadnagy úr honnan tud ilyen tisztán magyarul?- Az édesanyám magyar, és én az összes iskolámat Budapesten végeztem. Különben bécsi vagyok. És te?- Én meg óvári.- Hát akkor mi földik vagyunk, mert az anyám is óvári! Mi járatban vagytok? - kérdezte a főhadnagy.- Hazafelé indultunk, de már holnap lesz egy hete, hogy elindultunk Szlobinból, gyalog, mert vasúton nem lehetett menni. 207
