Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
XII. rész - Visszavonulás Viszinszkiből
vezettük, mert ők gyalogoltak. A városban volt egy két emeletes épület, már messziről megállapítottam, hogy ez a parancsnokság. Mikor odaértünk az öregnek kellett megfogni a három lovat, engem az egyik felkísért az emeletre, a másik meg vigyázott az öregre. Talán két perc telt el, már szóltak is, hogy menjek be. Vigyázzba kaptam magam, mikor beléptem, és köszöntem:- Heil Hitler! Az őrömön kívül volt egy hadnagy és egy alezredes, ő volt a parancsnok.- Tudsz németül?- Igen - feleltem neki.- Mit kerestek itt ti ketten, amikor a városban nincs magyar? Elmondtam neki, hogy mi történt. Elkezdett kérdezősködni, hogy milyen alakulathoz tartozunk, meg honnét jöttünk, de azt nem tudtam megmondani, hogy hová megyünk, melyik hadosztályhoz tartozunk, és ki a hadosztályparancsnok. Elfogadhatónak találta a feleletet, de azért azt mondta, hogy egyelőre náluk maradunk, két embert nem enged el, mert erre sok a partizán. Tiltakoztam, de nem engedett, azt mondta:- Ez a parancs!- De én ezt, hogyan fogom igazolni?- Kap igazolást és minden rendben lesz! - mondta az alezredes.- De sem nekünk, sem a lovaknak nincs élelmük!- Minden lesz! Mindennel elláttak bennünket, mindjárt a feladatot is megkaptuk. Kivittek bennünket a város egyik szélére biztosítani. Mondtam annak a tiszthelyettesnek, aki odakísért bennünket:- Hát, hogy gondolja, hogy csak ketten!- Nem számít, minden órában jön az összekötő járőr - mondta. Elfoglaltuk a helyünket és megkérdeztem:- Honnét várják a támadást? Mindent elmagyarázott, a jelszót is megmondta, azután elment. Pontosan minden, órában jött a járőr. Elláttak bennünket élelemmel, délben hoztak rendes főtt ételt. Igaz, hogy csak egy- fogásos ebéd volt, mert a németeknél nem volt divat a kétfogásos. Este szintén. Kenyeret is kaptunk. Mondták, hogy majd reggel is hoznak. Elmondtam a járőrnek, hogy mi milyen ellátásban részesültünk, csodálkoztak rajta. Mondták, hogy álljunk be hozzájuk, de azt feleltem, hogy majd meggondoljuk. Nekünk eszünk ágában sem volt ott maradni, inkább azt terveztük, hogy valahogy megszökünk a németektől, ugyan ha ott maradunk, Újházi Béla őrnagy, meg Hetesi hadnagy soha nem tudta volna meg, hogy velünk mi történt. Felváltva őrködtünk a golyószóró mellett, és megbeszéltük, hogy lelépünk, mihelyt lehet. Éjfél után két óra tájban eleredt az eső, szóltam az öregnek, hogy óvatosan elhúzzuk a csíkot, a lovakat egy darabig vezetjük, de nem megyünk ki az útra. Mikor már jó tisztes távolságban voltunk, felültünk a lóra és így folytattuk az utunkat. Már kezdett világosodni, mikor beértünk egy faluba, a tábori őrök majdnem lelőttek bennünket. Kiabáltam:- Ne lőjetek! Magyarok vagyunk! Óvatosan beengedtek bennünket, fehérvári 33-sok voltak.- Honnan jöttök? - kérdezték. 199
