Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
XI. rész. A harcok sűrűjében
van az arcvonalunkon. Sem az oroszok, sem a mieink nem mozogtak. Az ilyen hallgatás soha nem vezetett jóra, mindig lappangott valami, vagy az egyik oldalon, vagy a másikon. Lassan elérkezett október 5-e este, Pigarjevka felől erős aknavető robbanásokat hallottunk, itt a 46. gyalogezred III. zászlóalja tartózkodott, a Szejm folyó túlsó partján volt Lukasevka. Most a III: zászlóalj kilencedik százada volt védelemben, Győrfi Bengyel főhadnagy parancsnoksága alatt. (Ha jól emlékszem az akkori földművelési miniszter vagy élelmezési miniszter fia volt.) Katonái rettentően utálták, borzasztó arrogáns ember volt, tipikus arisztokrata egyéniség. Különben bátorságával semmi hiba nem lett volna, bár a századát sem kímélte, ezért mindig a legnagyobb veszteséget könyvelhette el. Az oroszok most is az ő századát támadták először. Igaz erről nem tehetett, de arról sem, hogy a falunak hadászatilag igen rossz terepe volt. Hajnalban riadót kaptunk, máskor ilyenkor hideg élelmet szoktak osztani, most meg csak az volt a parancs, hogy mindenki vételezzen lőszert, amennyit csak tud. A golyószóró rákászokat is fel kellett tölteni, erre a nyergeléssel együtt összesen egy óra állt rendelkezésre. A harci helyzetet, senkinek sem kellett mondani, mindenki tisztában volt azzal, hogy a 46-osokat támadták meg. Lóra ültünk, induláskor még a század egyben volt, vágtában megindultunk Kamenka felé. A harci zaj már egész közel hallatszott. A moszkvai vasút mellett megálltunk. Az őrnagy eligazította a szakaszokat, mindegyik szakasz megkapta a feladatát és megindult. Mi azt a parancsot kaptuk, hogy át kell jutni Lukasevkára, és az oroszokat oldalba kell támadni. Mikor a parancsot megkaptuk, én a hadnagynak egy szót sem szóltam, de nem is kérdeztem. Már elmúlt hat óra, de ahelyett, hogy világosodott volna, sűrű köd kezdett leereszkedni, (ott ez a jelenség szeptember végétől gyakori volt) később a köd megszűnt. Ez kedvező is volt, meg nem is. Most annyit segített, hogy úgy keltünk át a folyón, hogy nem vettek észre bennünket. Alig mentünk a folyó túlsó partján 500 métert, egy géppuska, vagy golyószóró lőni kezdett minket. Amúgy is nagy volt a harci zaj mindkét oldalon, össze-vissza lövöldözött mindenki, mert a ködben senki nem tudta, hogy kire lő. Mi a lóról nem szálltunk le, a golyó csak úgy süvített, mi pedig libasorban vágtáztunk egymás után az erdő szélen. Egyszer csak Török Sanyi elkiáltotta magát.-Állj! Visszanéztünk, hát a Török Sanyi az erdő szélén, a géppisztolyát két orosz katonára szegezte. Megfordultam és visszavágtáztam. A golyószóró a tányéros tárakkal ott volt a fa tövében. A két orosz meg feltartott kézzel állt két méterre a tizedestől. A raj is összefutott, azok is csak néztek. Aztán az egyik huszár leugrott a lóról és nyakába akasztotta a golyószórót. Egy-két perc, azután az orosz golyószóró már magyar huszár kezében működött.- De mi a fenét csináljunk a két orosszal? - kérdeztük egymástól.- Ki kell nyírni őket! - mondta az egyik őrvezető. - Ok is ezt csinálják, ha egy vagy két embert fognak el.- Azért mi nem vagyunk olyan barbárok, két ember visszakíséri őket Pigarjevkára, és ott leadjátok a zászlóaljnál! - Utána ott maradtok, ha tudtok csatlakoztok a századhoz, vagy a zászlóaljhoz! Török Sanyi kijelölte a két legöregebb huszárt, és ők visszaindultak Pigarjevkára. Mi pedig továbbmentünk Lukasevka felé, de először kivallattam a két oroszt, hogy merre vannak a társa152
